Straight outta Angbang

32

Melkor balrogjaival indult el a fősereggel, valamivel később. Először el kellett vonni a tündék figyelmét. Felsorakoztak a síkság határán, várva a jelre, hogy indulhatnak. Mairon az egyik elősereggel távozott, vitte magával váltott farkasait is. Ez egy kicsit megnyugtatta a nagyurat,azok majd talán vigyáznak rá.
Nem kellett sokat várniuk, pár óra múlva meg is jelentek a híradó hollók. Melkor kiadta a parancsot, és a fősereg megindult Dorthonion felé. Eltökélte, hogy mindent elpusztítanak ami az útjukba kerül. Ma nem lesznek foglyok.
Maedhros és Fingolfin, jól felkészültek Dorthonion ostromára. A főcsapatok érkezése előtt, kisebb egységeket küldtek ki, legjobb hadvezéreikkel. A síkságok felé, maga Maedhros elment, míg Fingolfin a főseregével együtt, a másik irányba ment, oda, ahova Melkor is tartott.
" Visszazavarjuk Morgothot egészen angband kapuiig! Egyetlen szörnyeteget se hagyjatok életbe, ezek nem érdemlik meg a kegyelmet! " kiáltotta a csapatoknak Fingolfin, magasba emelt karddal és büszke tartással.
Minden irányban támadtak Melkor seregei, és úgy tűnt minden a terv szerint halad. Éjt nappallá téve küzdöttek, kergették az elfeket, akik így lassan szétzilálták a sereget. Melkor körül balrogjai küzdöttek, rendezetten, követve a parancsokat. Ám az orkok, főleg a kisebb fajták elbízták magukat. Fingolfin és fivére könnyedén csinált bolondot az orkokból, mire Morgoth kiszúrta a cselt, körbevették csapatait és azon kapták maguk, hogy az életükért küzdenek...
Aggódott a seregéért, a csata kimeneteléért, és induláskor látta utoljára Mairont.
"Küzdjetek amíg birtok! Azonnal felzárkózni alakzatba!" Hangja az egész fennsíkot bejárta, és megmaradt fáradt katonái kínkeserves küzdelem árán elkezdtek csatlakozni az uruk körül kialakuló csapathoz.
Mairon minden áron le akarta nyűgözni Melkort és büszkévé tenni, hisz a mestere volt és felnézett rá, de ugyan akkor a szíve másképp is felé húzott. Tehetséges hadnagyként a csapatok élére állva harcolt és vágta le az elfeket.
Jobb kezében hatalmas kardja, bal keze ujjából pedig lángcsóvák szálltak a magasba, megégetve az ellenséges harcosokat, míg vöröses szemeiben a tűz, meg is rémisztette őket.
A kisebb csapatok, a fősereghez akartak csatlakozni, ám mielőtt a két sereg összeérhetett volna, Maedhros is megérkezett az elfekkel, amire Mairon nem.számított, de tüzes alakja láttán az orkok felhevültek és észt vesztve rontottak az íjas tündékre. 
 Feanor ivadéka, pedig farkasszemet nézett az egyik hatalmas lénnyel, de szeme sarkából, a sok szörny között meglátta a gyönyörű Mairont.
Kezében kard és tűz, haja akár a vörös virág de szemei  szenvedélye neki a gonosz jelét mutatta....
Nem, nem tünde volt. Varázsló? Harcos?

Nem tudta eldönteni, ki az, akit ezernyi ork között lát, de nem vele akart foglalkozni, hanem Melkorral, így egyik tehetségesebb vezérére hagyta az orkok irtását. Mairon pedig a tünde után rontott, hogy ezüsttálcán szolgálja fel urának a fejét....
Bekerítették őket, a tündék rájöttek a cselre és mind vesztésre álltak, ami zavarta az ifjú hadvezért, szíve megtelt gyűlölettel és keze szüntelen aprította az ellenséget, míg egy arany páncélba bújt dárdás tünde elé nem került. Körbejárta, láthatatlanná lett, tüzesen fellobbant és meg is égette az arcát, de a páncélján még a hatalmas erejű kardja se hatolt át, bárhogy vágta a tündét. Fellökte, felhevülten, így nem figyelt arra, hogy egy másik, kinek kezében szintén dárda volt, mögé került és a hatalmas szúró fegyvert beleszúrta az oldalába. Mairon szemei a fájdalomtól kaptak lángra, térdei pedig összecsuklottak, ahogy az oldalához kapott.
A dárdás fellökte, mikor már látta, hogy ver folyik az ajkaiból, majd sietve a hercegek után loholt, az orkok, pedig kétségbeestek, látván hogy Mairon a földre hullott.
Melkor figyelte a feltűnően magas és kecses elfeket, biztos hogy Feanor kölykei gondolta. Meg is indult feléjük, de a rengeteg elf és a folyamatos nyílzápor közepette időről időre szem elől vesztette őket.
Elgyötörten nézett körbe a vértengeren, ami legnagyobb részben a saját seregéből állt. Lépni se lehetett a megszámlálhatatlan orkhullától. Meg kell keres is Mairont és eltűnni innen, de szinte semmit se látott. A nap már feljövőben volt, orkjai egyre gyengültek ettől is.
Maga köré parancsolta a balrogokat, őrizzék míg nem tud küzdeni. Megállt a fennsíkon és lehunyta szemeit. Maradék erejét összeszedve elsötétítette az eget fekete felhőkkel és magába szívott minden fényt, pontosabban a szilmarilokba. Nem sokára olyan sötét lett a csatatér, mint a vak éjszaka, és csak a szilmarilok ragyogtak. Így körbe nézhetett, így megkereshette a vörös hajú maiat. Hamar rálelt, a földön görnyedve küzdött a talpraállással. 
Hű farkasai védték, de  nem tudott kitörni a helyéről.
"visszavonulás!" kiáltotta el magát végre; rég ki kellett volna adnia a parancsot, de túl büszke és makacs volt hozzá. Kihasználva a tündék vakságát és a zűrzavart a a sötétségben, Maironért sietett balrogjai kíséretében.
Az orkok szétszéledtek, vagy urukhoz csatlakoztak, egy páran pedig tanácstalanul vitatkoztak, mihez kezdjenek Maironnal, hisz nem akarták magukra haragítani Morgothot, akkor már inkább ezer tünde. A farkasok, jól ismerték teremtőjük illatát, mellette is harcoltak és védték.
A síkságok felé vonultak vissza, hogy Mairon csapatai is csatlakozhassanak, de annak nagyrészét a büszke Maethros szétverte és Mairon, egy hatalmas dárdával az oldalában, véres ajakkal feküdt az egyik kiemelkedésen, ork és tünde testek között.
Veszítettek....
Melkor sose engedte meg magának, hogy fontos helyzetekben érzelmei uralkodjanak ell rajta. Most is így tett, összeszedte magát és gépies mozdulatokkal letörte a dárda kiálló végeit, hogy felkaphassa a maiat.
 Gorgoth karjába adta, hogy repüljön vele azonnal vissza és kezdjék el a seb ellátását, míg ő visszatér a megmaradt csapatokkal.
Egy örökkévalóságnak tűnt visszaverekedniük maguk is Angband határáig, és teljes megnyugvás csak a falakon túl talált rájuk - egészen odáig kergették őket a tündék. Morgoth fáradtan végignézett a csekélyke orkon aki maradt, az is többnyire gundabadi.
 A kisebbek szinte mind odavesztek. Mindenkit útjára engedett, had ápolják sebeik, majd becsapta maga mögött a trónterem ajtaját. Végre egyedül volt. Némán támasztotta ki magát az ajtónál, koronáját messze hajította dühében, majd fáradtan állt egyhelyben. Seregeit megsemmisítette pár suhanc tündeherceg és sötét szíve minden maradéka a szomszéd szobában küzd az életéért. De az is lehet, hogy már nem. Arcát keserű könnyek áztatták el, és Aule összes lánca se tudta volna átrángatni a szobába...