Straight outta Angbang

29

  "fogd le!" Mutatott a terem közepén fetrengő tündére. Mairon azonnal indult volna, de Melkor megállította. "Ne a két kezeddel." Azonnal értette mire gondolt. Párszor már gyakorolták a a puszta akarattal irányítását tárgyaknak. Erősen koncentrált z elfre, és szemei vörösen izzani kezdtek ahogy képzeletben súlyos terheket pakolt rá, hogy ne tudjon elmozdulni. Melkor eközben a közelébe lépett és karjait kissé széttárva mormogásba kezdett. Az elf menekülni próbált, ahogy testét formálni kezdte a sötétség, csontjai törtek, újranőttek, bőre, izmai szakadtak újraformálódtak. Mairon szemei egyre erősebben izzotdtak, ahogy küzdött a szüntelenül vergődni próbáló félork-félelffel- ahogy egyre orkszerűbb lett úgy lett egyre erősebb. Mikor a test készen állt, egy erős gundabadi ork térdelt előttük, most látszólag nyugodtan. "Tatsd még a helyén" Adta ki a parancsot Melkor és belekezdett eme sötét varázslat legfontosabb részébe.
A lelke a megkínzott lénynek a fájdalomtól újra ellenkezett, így azt ismét, egy súlyos átokkal kellett végleg elfeketíteni. A sötét árnyak birtokba vették a testet, ami ismét vergődni próbált, a belső harctól ami benne dúlt. Végül abbahagyta a küzdelmet, és engedelmesen térdepelt urai előtt az új ork. Mairon fejéhez kapva keresett valami székfélét, szörnyen megszédült a megerőltetéstől. 
Mairon itt érezte igazán, hogy Melkor milyen erős. Ilyen sötét és veszélyes varázslatokra, elképzelései szerint még Manwe és a többi vala sem lett volna képes. Megformálni és átalakítani egy tünde lelkét egy új, erős és engedelmes lénnyé. Miután leült, hogy kifújja magát, kíváncsi tünde szemekre lett figyelmes, akik habár remegve, de érdeklődve figyelték a fiatal maiát, aki a sötét nagyurat segítette.
 Még erősödnie kell, ezt tudta magáról Mairon, de ez okozta az igazi hajthatatlanságát és a megfelelési vágy, Morgoth felé. Miután pihent egy keveset, újra felállt, hiszen egy percig sem akarta gyengének mutatni magát, sem a tündék, sem a nagyura, sem az új teremtmény előtt.
 " Ez aztán a lenyűgöző varázs, Melkor nagyúr! " csipogta Ancaragon és kiegyenesítette a nyakát, kíváncsi fejekkel fürkészve az új lényt.  
 " Melkor, szerinted idővel én is tudnék teremteni orkokat? " kérdezte a maia, a tündék pedig hegyes fülüket hegyezve hallgatóztak.
De hiszen ez a maia nem fél Morgothtól! Nem értették... 
" Bízom benne" Mosolyodott el a nagyúr. Nem érdekelte a tündék mit gondolnak, mit látnak. Úgy is meghalnak, teljesen mindegy mennyi tudás birtokába jutnak.
Az ork még mindig engedelmesen várt a helyén, láthatóan ezek az új nagytestű orkok sokkal engedelmesebbek voltak. A kis méretűek mintha pimaszabbak lettek volna. "adj neki feladatot" Intett a lényre most a mester. Mairon hirtelen nem értette, ő parancsoljon ennek a lénynek?
"elvégre te vagy a hadvezére" Kacsintott rá az egyik sötét szem, kicsit hátralépve az orktól.
" Van neki neve? " kérdezte Mairon, nem tudván, hogyan szólítsa meg az újszülöttet. 
" Adj neki nevet, ilyenkor még könnyen formálhatóak. Adhatsz neki célokat, feladatokat, tulajdonságokat, de akár még új tudást is, ha már erősebb leszel" Magyarázta Melkor, lassan mögé lépve, kíváncsian figyelve tanítványát.
  Mairon elgondolkodott ura szavain, majd egy féloldalas mosollyal összezárta a kezeit maga előtt.
 " Te ott! ....Boldog!! " rivallt rá magabiztos és erős hangon a maia, s új nevén szólította az orkot.
 Körbenézett a tömlöcben és a szeme megakadt egy szőke hajú, pimasz ifjún, aki túl sokáig bámult rá. A szeme elől, nem menekülhetett el senki sem....
Önelégülten elmosolyodott saját ötletétől és újból az orkra nézett, de ujjaival, a tündére mutatott, aki hátradőlt, hátát beütve a falba, amint a hosszú körömre végződő ujjak rámutattak.
" Először is, jól vésd az arcom az eszedbe, ork! Mellettem fogsz harcolni a csatatéren és ha engedetlen vagy, azt megkeserülöd!! Most pedig!! Hozd elém azt a tündét, azonnal! "  
  Melkor elégedett mosollyal húzódott az árnyékba, onnan figyelte a hadurat. Nem akarta neki megmondani mit tegyen, azt akarta magától váljon azzá a félelmetes vezetővé, akit lát benne. Az ork engedelmesen bólintott és odament az említett tündéért. Persze ő is és a többiek is sikítozni kezdtek, most már rettegtek ettől a fiatal lénytől. Tartottak tőle, mit fog művelni a szerencsétlennel. Melkort idegesítette a tündék vinnyogása, egy mozdulattal hallgattatta el őket, és némán folytatták a kiabálást. 
" Most pedig....törd el a jobb karját, Boldog" nyalta meg Mairon a szája szélét és várt, hogy az ork engedelmeskedjen neki, szemrebbenés nélkül. A kétségbeesett sápadt tünde pupillája összehúzódott.
" Kérem! Kérem ne tegye! " 
Miközben az elfet kínoztatta új orkjával, Mairon körbenézett ismét. A többi tünde rettegve kucorgott a sarkokban, csk egy jött a rácsokhoz kiabálni. Ancalagon odatrappolt hozzá és kis tűhegyes fogaival rángatni kezdte annak a karját - végre ő is tud segíteni!
 Melkor az árnyékban volt, csak sötéten csillogó szemeit látta, és mintha egy büszke félmosolyt is. Elégedetten húzta ki magát a maia, urának tetszik amit csinál.
Boldog úgy tett, ahogyan azt a vörös hajú ura parancsolta neki. Megragadta a tünde kezét és azon nyomban, kíméletlenül eltörte azt neki.Mairon az ajkaiba harapott és megemelte a kezét, jelezve az orkak, hogy elég lesz.
A sírva fakadó tünde elé lépett és megragadta jobb kezével annak az arcát.
" Nézz a szemembe, most nézz bele! Tudd meg, gyűlölöm, ha méregetnek, világos amit mondtam?! " üvöltötte le a fejét és rávicsorgott az ifjú. " Nézz az orkra. Te, te is így fogod végezni, pitizve előttem és várva a parancsaimat.... "
Mairon belemélyesztette a tünde arcába a hosszú körmeit, egészen olyan mélyre, míg ki nem buggyant belőle a vöröslő vére.
 " Boldog. Dugd vissza a tömlöcbe " utasította újra az orkot, miután elrántotta a tündétől a kezét és egyenest Morgoth felé fordult. Ujjairól a nyelve hegyével nyalta le a vért, szemrebbenés nélkül. 
  A sötét árny termett előtte, megállítva a mozdulatot, csak hogy ő kaparintsa meg a vörös nedűt fekete villás nyelvével. Végig Mairon szemébe nézett, teljesen elfeketült szemével. Most valóban Morgoth volt, pupilla nélküli fekete szemei, hegyes fogai, villás nyelve és fekete, karmos keze láttán elhűlt a vér az elfekben.
Egy idősebb közülük Manwehoz kezdett imádkozni, látván a két  vérszomjas lényt. Valahogy ki kell innen jutni és értesítenie Feanor fiait; ha ez a fiatal szörnyeteg tovább szolgálja a sötét urat, eru kegyelme se menti meg népét... 
" Manwe nem hallja imáidat, naiv tünde. Undorítasz...." mondta, egyenest az idősebb tündének szegezve, hatalmas vicsorral, majd újra az imádott ura felé fordult.
Őt nem riasztotta el eme alakja, mélyfekete szemei és a villás nyelve sem. Imádta a férfi minden egyes porcikáját, legyen az bármilyen alakban is. Óvatosan húzta el a férfitól az ujját, majd utasította Ancalagont, hogy másszon vissza a vállára.
 " Lepihenek, később találkozunk, a mai vacsora pedig legyen a te feladatod, a bor, kimaradhat a húsból " nevetett jóízűen a maia, majd félig árnyként, félig fénycsóvaként eltűnt a tömlöcből. Ezt a varázslatot részben Melkortól tanulta, részben pedig az egyik kedvelt varázskönyvéből.
Morgoth megkívánta a vért attól a pár csepptől, már régóta éhezett. Átlépve a zárt rácsokon rángatta fel a földről az előbb visszazárt elfet. Miközben fogta a nyakánál fogva, egyik karmával mélyen felvágta azt és inni kezdte az elf vérét. A rabok undorodva szörnyedtek el, volt akinek gyomra nem bírta és elhányta magát. Melkor nem érte be egyszerűen a vérével, mint az a denevér melyet ő tenyésztett ki; ő áldozata életerejét, "will"jét is elszívta. Így tudta szüntelen növelni hatalmát. Mikor olyat teremtett, amibe magát is bezárta, mindig veszített belőle; ám ezzel az átokkal megtanulta apránként visszavenni másoktól. Mikor végzett, nem maradt holtest, az elporladt, és csak fekete hamu hullott vissza a cella közepére.
Melkor csak ezután tért vissza a felsőbb részekre, orkjai rettegve futottak ilyenkor előle, még ők is félték, amikor bőre sápattá vált és ajkai alatt megjelentek a sötét csíkok. 
Ifjú tanonca a hosszas tanulás után megmártózott hálótermének óriási, a szem alakú medencéjében fortyogó lávában. Elgondolkodva, lehunyt szemekkel pihent, kedves kis sárkánybarátja pedig a forró láva mellett aludt mélyen.Visszatekerte emlékeit a börtönben történtekről és akaratlanul is elnevette magát, mikor újra meglátta a riadt tündeszemeket. Tetszett neki...nagyon is 
Egy újfajta varázslattal akart hasznos lenni szeretett urának, amit a medence szem alakja és a koronájába vésett minták ihlettek. Egy szem, lát mindent és tud mindenről, nincs senki, aki elbújhatna előle, erre gondolt, mikor a tüzet uralva, jobb mutatóujjával a medence közepe felé mutatva, puszta akaratával irányítva felemelt egy kis adag lávát és egy tüzesen izzó szemet emelt ki és formázott meg, épp olyanra, mint a sajátja. 
A lebegő tűz-szem mögött egy sápadt árnyat látott bejönni a helyiségbe. Morgoth rezzenéstelen arccal sétált bele a lávába a fiú elé. Lassan leült, közbe ruhája elkavargott a gőzzel, és meredten bámulta a maiat, vagy a szemet? Mairon se tudta eldönteni, mintha csak a messzibe nézne, vagy észre se venné, hogy ott van. 
Felvonta a bal szemöldökét és féloldalas mosollyal beúszott a medence közepébe, lebukva pár pillanatra, majd újra kidugta a fejét a vízből, addig a szem, kíváncsian körbe lebegte a nagyurat.
Odaúszott hozzá, óvatosan megérintve a lábát és arra támaszkodott, mindkét kezével, a hosszú haja pedig átzuhant a vállai felett.
Nem az ő dolga volt, hogy megítélje, Melkor miképp bánik a rabjaival, de a vér illatát még mindig érezte az urán.
Morgoth végre megmozdult, szemei most már a fiút fürkészték. Nehéz volt eldönteni hogy kíváncsian vagy éhesen. Sokszor ilyenkor a sötét úr étvágya csak fokozódik, főleg a will után; mindenek felett a lehető legnagyobb hatalomra vágyik. Érezte, hogy egy erős entitás van a közelében, és most vala szemei a fiú lényének legmélyére nézett. Nem volt önmaga, és nem ismerte fel hadvezérét sem.
  Mairon jól ismerte az urát így felismerte, hogy megszédítette őt a vér, ezért várt. Nem mozdult meg, hanem hagyta az urának, hogy a lelkébe nézzen. Nyugodt volt mellette, nem akarta megzavarni őt egy hirtelen tettel sem, hanem nyugalmat árasztott felé a lényéből. A vörösen izzó szemek és a fekete szempár, összetalálkoztak. Az ifjú, nem szólalt meg. megszüntette a varázsát és a szem, szertefoszlott a medence felett, aztán ő is átúszott a medence túlsó végébe. Túl nagy az ura hatalma és mély...gondolta magában. 
Morgothot valami visszafogta, mikor a meleg szempárba nézett. Érzékelte a hatalmas szunnyadó erőt, de azok a szemek valahogy mégis megnyugtatták. De ekkor eltávolodtak, ahogy az erő is vele együtt. Dühödten morrant fel, örökké éhes átkos lelke nem hagyhatta egy ilyen erő elvesztését. Hatalmas, nem emberi vicsorral rontott a maia felé.
Mairon azonnal észbe kapott, amikor a hatalmas karmok a testéhez értek és a vala erős keze. Szembefordult vele olyan gyorsan, amennyire csak tudott és két erős kovácskezével megragadta az ura csuklóját, az arcát pedig megemelte.
"Melkor....Melkor, nyugodj meg..." mondta neki a valák nyelvén a nyugtató, kellemes hangján, amit Morgoth szeretett hallgatni. Tüzes szemei felcsillantak és folytatta, halkuló, szinte daloló hangon. " engedj el lassan. Ne félj, nem megyek el....itt vagyok. A tiéd vagyok és szolgállak. Ereszd el a vállam, lassan..."
Ancalagon erre ébredt a lávamedence mellett.
A kis sárkány kétségbeesetten próbált tüzet fújni a sötét úrra, de csak gőzpára jött torkából. Morgoth érte akart nyúlni dühében, de Mairon tőle telhető minden energiáját összeszedve ott tartotta és kényszerítette hogy újra rá figyeljen. Ancalagon riadtan menekült el a szoba túlsó végébe, életében először megijedt teremtőjétől. A narancs szemek újra megbabonázták, és lassan lehiggadt. Mairon folyamatosan beszélt hozzá, mint egy megvadult állathoz, és csodálkozva figyelte ahogy újra színnel tellik meg bőre és visszatér szemének fehérje.
" Jól van..." mosolyodott el nyugtatóan Mairon, lassan elengedve Morgoth kezeit és helyette gyengéden simogatta az arcát, puha ujjvégeivel " nézz rám, Melkor, ne fordulj el. Itt vagyok és sehova sem mentem. Jó, Nagyuram? " hajolt óvatosan közelebb és a homlokára nyomott egy égetően forró, aprócska csókot.
 Maga se értette, hogy volt képes megnyugtatni a nagyurat, de elkönyvelte valamelyik varázslatnak, amit az elmúlt időben tanult, vagy annak, hogy karizmatikus személyiség. Egy lépéssel sem ment távolabb jelenlegi helyétől, egészen addig, míg Melkor önmaga nem lett.
Elnézve a Sötét nagyurat, eszébe jutott valami, amit felírhatott a megvalósítandó tettek listájára. Egy lény, mi sötét éjszakában él és vérrel táplálkozik, egy lény, mi megerősítené imádottja seregét, erre gondolt, mikor Melkor visszatért önmagához a szemei láttára.
Melkor lassan felfogta a helyzetet, arcára kétségbeesés ült ki, bánattal keveredve.
"sajnálom" borult a maia nyakába, szorosan magához ölelve. Szörnyen érezte magát azért amit tett, az egyetlen lényt is megtámadta, ami számított neki az egész világmindenségben.
" Nem te tehetsz róla " mondta Mairon és szeretett ura mögé úszott, átölelve a derekát, majd gyengéden, egy simára csiszolt kővel kezdte el a fáradt tagjait masszírozni, a lávával pedig lenyugtatni őt. Az újszülött sárkány is elő mert bújni lassan az ágy mögül, de még félve tette ezt.
Melkor megnyugodott, de bántotta ami történt. Megfogadta oda fog erre mostantól figyelni, nem lehet a fiú a közelében amikor eszik. Kinyújtotta a karját Ancalagonnak, hogy jelezze bátran visszajöhet. A kicsi sárkány óvatosan visszasomfordált és odadugta fejét a fekete kézhez.
 Nem tudott haragudni szeretett urára, még úgy sem, hogy az megtámadta őt. Apró csókokkal borította el Melkor bőrét
", a műhelyemben leszek, készítek magamnak egy páncélt. Jobban szeretem, ha magamnak készítem " mesélt, hogy az ura továbbra is hallhassa a hangját.
 Valóban, páncélt akart készíteni, de ezernyi más is az eszébe jutott a történtek után.