Straight outta Angbang

14

valahol a palota nyugati szárnyában helyezkedett el a műhely, Mairon számolásai szerint. Közvetlen kijárata volt egy belső udvarra, itt vitték a nagyobb fegyvereket. Soha nem látott ehhez foghatót az ifjú kovács, Aulet megette volna az irigység a láttán. A nagy részében orkfélék serénykedtek, készítették egyszerű, de annál praktikusabb páncéljukat és fegyvereiket. Már el is kezdte fejben tervezni, mit fog változtatni rajtuk. Egy kicsit félreesőbb részén volt külön pár munkaasztal, senki nem dolgozott ott. Melkor éppen ide vezette a fiút, egyik karját nagy ívben kitárva, mutatva, hogy ez lesz az ő kis birodalma.
Nem egyszerű tűzzel dolgoztak, valamiféle varázslattal magának a hegynek a gyomrából merítették a mindent elemésztő tüzet.
" Ez...mind az enyém? Köszönöm! " hangzott el Mairon szájából a szó, miután csillogással a tüzes szemeiben körbekémlelt a neki szánt kovácsműhelyben.
Tetszett is neki és két nap leforgása alatt is sokkal jobban érezte már magát, mint Aulenál valaha is tette volna, a műhelyben pedig örömét lelte. Itt kovácsolhat, varázslást szinte bárhol gyakorolhat, és Melkor is itt van, és a teremtményei is.
Melkor hagyta tanítványát dolgozni. Látszott rajta, hogy alig várja, hogy alkosson valamit. Bízott benne, hogy feltalálja magát a műhelyben, és abban teljesen biztos volt, hogy pár napon belül befogja az ott dolgozó orkokat a saját terveihez. Nem bánta, remek elképzelései voltak, még így, ártatlanul is. Azt még nem fogta fel, mennyire komoly és veszedelmes háborúba keveredett, de egyelőre nem is akarta ezzel terhelni. Míg Mairon a műhelyben alkotott, ő utánajárt, hogy áll a foglyok gyűjtése.
" Hát te meg ki vagy? : lépkedett be az udvarról a műhelybe egy kíváncsi ork, aki hallotta, ahogyan Mairon már neki is állt valami elkészítésének.
" A nevem Mairon " felelte az ifjú az ork felé fordulva, aki kíváncsian kinyitotta a száját.
" És és mit csinálsz, Mairon? " mutatott a hosszú körmeivel az üllő felé kíváncsiskova.
" Még nem tudom pontosan, de meglepetest, Melkor nagyúrnak."
" Ó! Hát nagyon szép, nagyon szép! " mondta izgatottan kémlelve Mairont és a munkáját az ork. " Hé hé fiúk, gyertek csak ide! " krákogott a többieknek, akik az udvaron barkácsoltak. Sietve léptek be Mairon műhelyébe és csodálva nézték az ifjú munkáját, ami egyre inkább egy hatalmas méretű kalapácsra kezdett el hasonlítani.
Miután elfáradt, visszament a palota csarnoka felé, hogy lepihenjen majd varázslat gyakorlással folytassa a napját, de már most hiányolta Melkort és biztos volt abban hogy bármely pillanatban előbukkanhat az árnyak közül.
Egy idő után elunta magát, így felkapta kis nyolclábú barátját, és elindult felfedezni az erődöt. Látott egy sötét, formátlan folyosót a trónteremből kanyarogni, valahova a mélybe. Egy kicsit megállt a sötétség előtt, összeszedte minden bátorságát, Ancaran felmászott a vállára parányi, de annál bátrabb szívével. Együtt vágtak neki a sötét folyosónak, egész kevés fényt kreálva, amit a délután folyamán gyakorolt be.
Nem tudná megmondani meddig mentek, mikor valahonnan a folyosó végéről mély morgást hallott, és mintha fény közeledett volna.
" Szerinted mi van odabent? " kérdezte Ancarant, majd még közelebb merészkedett a morgás irányába.
Mindenre kíváncsi volt amit a mestere létrehozott, még akkor is, ha félelmetesnek hatott elvégre most látott ilyesféle dolgokat először, mióta elhagyta Aule házát.
A kanyar után már jött is vele szembe az egyik legősibb teremtménye a sötét úrnak. Mairon lélegzete is elállt a balrog láttán. A a folyosón begörnyedve közeledő lény mintha lángokból állt volna,de valami módon mégis sötét hamuféleségnek tűnt a bőre, szemeiből lángok csaptak ki és óriási szarvai végigkarcolták a folyosó tetejét. Mikor közelebb ért, vette észre, hogy hátán félelmetes karmos szárnyféleségeket húzott össze, vélhetőleg mert azok már sehogyan se fértek volna el.
Valamilyen morgásszerű nyelven szólt  fiúhoz, olyan hangon, hogy a falak beleremegtek körülöttük.
Mairon nem értette, mit mond neki a lény, de eszébe jutott egy varázslat, amit még az Aulenal töltött idő alatt tanult. Egy fajta fordító bűbáj, hogy ne okozhasson gondot a kommunikáció.
Hogy is volt? Kérdezte magától, majd amint eszébe jutott, erősen rágondolt és újbólt a lenyűgözőnek vélt, tűzszerű lény felé emelete a saját forró tekintetét.
"mit kíván urunk?" kérdezte újra a balrog, láthatóan nem volt ellenséges.
A ő szemében a fiú valamiféle küldönce lehetett a nagyúrnak, de nem volt olyan ocsmány és jelentéktelen mint az orkok. Ősi lény volt, aki felismerte a valákat és maiakat. Mióta teremtőjük visszatért a kövekkel, ők maguk is összegyűltek Arda mélyéről, készen, hogy visszavegyék a hegyeiket, barlangjaikat.
" Melkor nagyúr elment valahova és még nem tért vissza. " válaszolta neki, megnyugtatva közben a vállán pihenő Ancarant, aki teljesen a vörös haja alá bújt, látva az óriási lényt. A maia megcsodálta a hatalmas teremtményt, úgy ahogy a férfi egész otthonát.
Bárcsak....meglephetné valamivel....
"Te ki vagy?" Kérdezte a balrog, tudni akarta kivel áll szemben. Nem hódoltak be senkinek, teremtőjüket kivéve; és nem szívlelte a maiakat; sok közülük ellenük harcolt az idők kezdetén, mielőtt leláncolták mesterüket. "Meddig kell még várnunk a harcra?" lépett előbbre, amikor mozdult parázs szökött fel bőre alól, akárcsak a tábortűznél, amikor megpiszkálják bottal, hogy ki ne aludjon.
" Melkor varázslótanonca vagyok " válaszolta magabiztosan a maia, ám azt nem értette, hogy a lény mifele harcról beszél. " Ezt nem említette Melkor....milyen harcról beszélsz?"
A balrog mintha hunyorgott volna, bár nehéz volt kivenni bármiféle mimikát azon az arcon.
"A sötét úr elmondja neked, ha idejét látja" Válaszolta kisvártatva és visszafordult a hegy mélyére, otthonába. Nem akart teremtőjével ujjat húzni azzal, hogy árulkodik a fiúnak. Nem az ő feladata ura helyett tervelni és intézkedni. Ők csatlakoznak a harchoz, amikor mesterük szólítja őket, és védelmezik, amikor úgy hozza a szükség. Azt az undorító áruló pókot is nekik kellett elűzni...
 A balrogok hatalmas vezére, alig várta, hogy újra találkozhasson Auléval, a valák kovácsával, aki magáénak követelte lángjukat... A folyosó lassan elcsendesült és a balrog távoztával hirtelen csontig hatolóan hidegnek érezte a levegőt Mairon.
" Ancaran, mit nem mond el nekem Melkor? " kérdezte Mairon, de a pók barátja sem tudott neki válaszolni, így fejcsóválva visszaindult a lakosztályuk felé, hogy lepihenjen, míg Melkor távol van, bár fel se tűnt neki hogy órák teltek el és mióta elindult felfedezni ezt a számára új helyet, néhány ork már újféle fegyvereket is bütykölt az udvaron.
Gondolataiban a balrog által említett harc járt és az, hogy kérdőre vonhassa majd Melkort. Lesétált a csigalépcsőn, majd ledobta magáról a köpenyt és leült a hatalmas ágy szélére, elgondolkodva
"Mi aggaszt?" Jött a kérdés, egyenesen az orra elől. Melkor állt előtte, abban a csodálatos köntösszerű öltözetben, amit úgy kedvelt. Haja szabadon lógott arca két oldalán, és egy furcsa minta tűnt fel az ajkaitól lefutva állára.
 A szilmarilokat nem látta, vajon rájött hogy tudja levenni? Komoly volt az arca, valamit sejtett, vagy még rosszabb, lehet megint a gondolataiban olvasott ?!
" Szeretném ha felelnél nekem valamire Melkor, de őszintén és semmi kiskapu. Ma a balrog akivel találkoztam, azt mondta, csatára készülsz, az orkok pedig fegyvereket gyártanak egész nap. Mondd el, mire készülsz, tudni szeretném! " nézett a nagyúrra kíváncsi szemekkel és nyughatatlanul.
A sötét alaknak szinte szeme se rebbent, ugyanolyan szigorúan meredt Maironra. A fiú olykor idegesítően kíváncs volt, mindent túl hamar akart megtudni!
"visszaveszem Ardát és bosszút állok a valákon és tündéken" Válaszolta egyenesen, pislogás nélkül. Szoborként állva helyén várta mit lép lobbanékony tanítványa.
" Miért akarsz bosszút állni rajtuk? " tette fel újabb kérdését a fiatal fiú, hiszen nem értett semmit sem.
"felteszem semmit se mondtak el nektek a világunkról..." sóhajtott Melkor. Annyira tipikus, csak a jót és szépet mutatják, de a múltról semmit nem árulnak el a fiataloknak.
"Kezdetben volt Eru, az egyetlen, akit itt Ardán Ilúvátárnak neveznek; s először z ainukat teremtette, a szentségeseket..." Kezdett bele a több ezer éves történetbe. Mairon alig pislogva, csillogó szemekkel hallgatta mesterét, órákon át. Ahogy haladt a történet, úgy lett Melkor egyre elkeseredettebb, láthatóan nem szívesen emlegette a múltat. Nem feledkezett meg egyetlen apró részletről sem, még azokról is tudott amik azon a három koron át történtek mikor leláncolták. Gyűlölte az ártatlan tündéket, megfogadta, hogy bemutatja, ők is romlandóak; akárcsak mindenki.
Ahogy haladt egyre mélyebbre a történetben, Mairon egyre inkább megértette a mesterét, akit szemrebbenés végül hallgatott végig, egészen addig, míg ő be nem fejezte. Valóban, ezt sohasem mondták el neki és azt sem, hogy a valák és Melkor között mi ez a viszálykodás. A maiák, csak köpködtek a fekete hajú férfira, amikor ő kovácsolt, de sosem tudta mi az oka, egészen mostanáig. Felemelte a fejét, amint Melkor befejezte a történetet és csendben figyelte mesterér szótlanul, várva míg meg nem szólítja.
Melkor elveszett a gondolataiban, egy kicsit még a fiúról is megfeledkezett. Eszébe jutott esküje, amit számtalanszor üvöltött bele a semmibe börtönében. Emlékeiben az első napok egyike rémlett fel, mikor saját vérében fürödve harcolt a láncokkal, fivérei pedig csak nézték kínlódását.
"Amint kiszabadulok elpusztítom a világotok!" kiabálta vég nélkül, dühöngve.
Manwe megelégelve a jelenetet elindult fel a lépcsőn, némán.
"Hallod, NAGYÚR?! Szenvedni fogtok, lassan emésztem el az általatok alkotott világot! A sötétséget nem zárhatod el, nem szabadulhatsz tőle! ARDA AZ ENYÉM! " üvöltötte a távozó alakok után.
Hosszú, hosszú évszázadokba tellett lehiggadnia annyira, hogy tervet tudjon szőni...
" Melkor!....Melkor!! " rángatta vissza az ifjú hangja a jelenbe a valát.
Mairon megérintette Melkor bal kezét nyugtatóan az ő két kezével, és belenézett mestere mély szemeibe, amiket akár órákon át nézni tudott volna. A tűz ami a szemében rejlett, egyszer csak lobogni kezdett, a hangjából harag, düh, de ugyan akkor szeretet is szólt....
" Nagyuram én....elpusztítok mindenkit aki le akarna  téged láncolni. Megölök mindenkit és mindent ami fájdalmat mer neked okozni...nem kapnak kegyelmet és könyörületet....senki sem! " lobbant fel a szeme és indulatában újra lángra kapott.
Ezt még nem tudta konntrolálni az ifjú.
"én...." De itt elakadt.
Mit mondhatna egy ilyen esküre? Számtalan lény állt már át hozzá, és tett neki hűségesküt, de ilyen őszinte, mélyről jövő dühvel még senki. Nem azért akart csatlakozni, mert valami sérelem érte a valák által, vagy csak belátta hogy Melkor az erősebb úr....
Mairon ő miatta akart harcba menni, hogy neki segítsen...
"köszönöm" motyogta ledöbbenve, a lángoló alaktól megbabonázva.
" Mindannyian bűnhődni fognak azért, amit veled tettek. Ezt megígérhetem neked" simította meg Melkor sebes arcát, majd kezdeményezve közel húzta magához a valát és összeérintette az ajkaikat egy hosszú csókra. Indulatos volt a fiú és eltökélt. Az elszántsága pedig a csókkal együtt járta át a nagyúr testét.
A sötét férfinek nem kellett több, hogy visszataláljon önmagához és azonnal válaszolt a felkérésre. Egymásba gabalyodva próbáltak meg mielőbb megszabadulni a ruháiktól, közben feljebb kúszva az ágyra. Melkor a hajánál fogva húzta magához a fiút és szorította magához erősen. 
 "szóval akkor ma tartom be a neked tett ígéretem" Súgta fülébe, mielőtt finoman megharapta volna azt. Mairon szinte lángra lobbantotta az ágyneműt a testén villámként végigfutó izgalomtól, és ma már merészen és kíváncsian várta a folytatást.