Straight outta Angbang

6

Kínos csönd következett. Egyikőjük se akarta elengedni a másikat, de abban se voltak biztosak, hogy ez a helyes lépés. Melkor egy pár héttel ezelőtt minden további nélkül élt volna vissza a helyzet adta lehetőségekkel, de most elbizonytalanodott. Még csak most döbbent rá, mennyi mindent akar még tanítani neki, és nem tudta hogyan kezelje a helyzetet. Nem tudott kiigazodni a másikon. Még érezte benne a kötődést otthonához, és mesteréhez, Auléhoz. Merész lépésre szánta el magát.
"itt hagynád ezt a házat, ha arra kérnélek?" Tette fel a kérdést az állát a fiú feje búbján pihentetve és szemeit becsukva, félve a választól. Mairon fura mód még mindig nem próbált meg elmenekülni előle - sőt, alig érezhetően, de mintha nekidőlt volna a mellkasának.
A válasz, mindkettejüket meglepte...
" Igen " mondta a fiatal Mairon, belekapaszkodva Melkor ruhájába es erősen megragadta azt, mintha szédülne és abba kell kapaszkodnia, hogy ne essen el.
Sok mindent akart még tanulni...
Miután Aule megölette Melkor teremtményeit, már nem látta olyannak a kovácsmestert, mint ezelőtt. Melkor azonban, varázslatokra tanította és biztatta míg Aule, meg gyanúsította a karddal is. Mairon elbizonytalanodott vele kapcsolatban, de Melkor, vele más volt, a páváskodása és furcsa viselkedése ellenére is.
A sötétség ura életében talán először nem találta a szavakat. Nem hitte, hogy valaha fog így érezni, hogy valaha hálás lesz valakinek, hogy valaha is számítani fog neki újra a másik szava. Egyszerűen még jobban magához szorította ezt az elveszett fiút - mindenről tudott, Ungoliant mindent elmondott neki, amint visszatért. Tudta mennyire elveszett lett azóta, hogy mennyire kitaszított, és hogy elvesztette a bizalmát Aulében. Ő maga is ismerte ezeket az érzéseket, tudta milyen "különcnek" lenni.
" Én mindig itt leszek neked" Fogadta meg sokkal inkább saját magának, mint Maironnak.
" Számíthatsz rám....elmegyek veled, ha ezt akarod, de nem most azonnal. Túlságosan is feltűnő lenne, ha egyszerre távoznánk és nem akarom, hogy bajba keveredj megint. " mondta Mairon, felvont szemöldökkel magának a nagy bajkeverőnek és elmosolyodott ezen. " A kardot magamnak kovácsoltam. Azt sem akarnám itt hagyni, Melkor. "
Melkor maga is elmosolyodott a helyzet komikumán, és ismét belefeledkezett a vörösen izzó szemekbe. Két keze közé fogta azt a csodálatos arcot, ami most rá bámult, áhítattal, és egy meleg, gyengéd csókot nyomott annak homlokára. Nem akarta elrontani a pillanatot, és még inkább nem akarta otthagyni egyedül, de érezte valakinek a közeledtét és lassan sötét köddé válva szabadult ki Mairon öleléséből.
Mairon remegő ujjakkal érintette meg a homlokán hagyott csók helyét.
Ahogy eltűnt Melkor, úgy egy rész Maironból is elhagyta ezt a szobát, legalábbis ezt érezte: valamit elszakítottak tőle.
Ancaran maradt csak ott vele. Ungoliant és a korona, Melkorral távoztak.
Az ifjú maia visszagondolt a történtekre és nem akarta elhinni, hogy azt mondta, elmenne innen, Vele, és hogy hagyta, hogy ilyen helyzetbe kerüljön.
Mégis mit érzek iránta? Kérdezte magától, de a léptek hallatán összerezzent és ledermedt a szobájában
Halkan kopogott, bárki is volt az. Mairon odalépett, kitárta ajtaját és megdöbbent. Az egyik maia volt a műhelyből.
"reméltük, hogy még nem alszol! Egy kis közös összejövetelt szerveztünk, amolyan meglepetést Aulének. Mivel te vagy a kis kedvence, gondoltuk jó lenne ha ott lennél" Közölte vele az infokat, nem túl elragadtatva a ténytől, hogy őt küldték el Maironért.
" Igen? Máris rohanok! " válaszolta Mairon és összekötötte a haját, mert nem akart szétszórtan mutatkozni Aule előtt, hiszen a mestere volt. Miután befejezte a ruhája igazgatását is, elindult a maiával.
Amint odaértek, máris feszélyezve érezte magát. Mindenki sokkal szebben ki volt öltözve az alkalomhoz, láthatóan ők már napok sőt lehet hetek óta készültek az eseményre. Mairon idegesen próbálta magát kicsit illendőbbé tenni, pár apró varázslatot is bevetett, hogy szebb legyen öltözete. Ideig óráig kevergett a többiek között, senki se volt hajlandó beszélgetni vele túl sokáig, és mind egyre többször érezte azt hogy róla pletykálnak és rajta nevetnek. Aztán valami történt, az egyik idősebb maia összehívott mindenkit egy helyre, és ott állt mellette Aule és Manwe és Eönwe is! Neki nem is szólt senki, hogy visszatértek! Nagyon mérges lett, és sértettnek érezte magát. Gondolataiban az elmúlt hetek sértései pörögtek és ekkor...
"Hé, Mairon, miért nem adod át most Manwe ajándékát?" kiabált fel a már láthatóan sokat ivott idősebb maia.
A fiú szemei tágra nyíltak és fortyogni kezdett magában, hiszen azt a kardot magának készítette, nem pedig Manwenak, de nem tudott mit tenni ellene.
" Ó, igaz is, viszont a műhelyben felejtettem " mosolyodott el zavartan, mintha tényleg elfelejtette volna, majd meghajolt gyorsan.
Eonwe elmosolyodott ezen és csak kacagni kezdett.
" Mairon, szétszórt, mint mindig! " mondta a maia felé fordulva, aki úgy érezte, mindenki elárulta és menten a föld alá fog csúszni.
"óh, csak túlságosan lefárasztottam!" vágott közbe az ismerős mély hang. Melkor lépett el mellette, kezében a karddal. "De bátorkodtam elhozni helyette, ha már miattam felejtette el"
két kezén pihentetve tartotta Manwe elé a csodálatos pengét, miközben hátrakacsintott Maironra.
"nem is emlékeztem, hogy ilyen írások vannak benne!" Jegyezte meg Aule, vidáman; már ős is ivott pár kupicával, ezért folyamatosan vigyorgott kipirosodott orcája mögül.
Mairon kellemetlenül érezte magát, szédült és emiatt attól tartott, hogy nem fogja tudni kordában tartani az erejét. Csodálta is, hogy Aule erről nem tudott. Arról, hogy ő más mint a többi maia...
" Köszönöm, Melkor nagyúr. Manwe, kérem, fogadja el ezt a kardot ami a visszatértét dicsőíti majd. Megtisztelne " mondta jó hangosan Mairon, de magában sokkal komorabb szavakat mormolt el az események miatt és azon kezdett el gondolkodni, hogyan szerzi vissza a fegyverét.
Szeretett volna eltűnni a teremből, talán Melkor után menni - akit pár szóváltás után már távozott is- úgy érezte megint őt bámulják, hogy megint azt pletykálják majd h vele kivételeznek a valák. Fájt a feje a sok tehertől és a varázslatoktól. De Eonwe útját állta, széles baráti vigyorral átölelte üdvözlésül.
"Magadnak is készíthettél volna egy kardot, ha már egyszer megbeszéltük, hogy tanítalak!" Élcelődött vele, észre sem véve Mairon gondterheltségét.

" Rengeteg munkám volt, Eönwe, de majd elkészítem azt a kardot. Hogy vagy? " veregette meg a vállát, jó pofizva egy kicsit, legalább addig sem figyelt arra, hogy mindenki rajta szórakozik, holott nagyon fájt neki ez legbelül.
Átnézve Eönwe válla felett, titkon Melkort kereste, hogy rájöjjön, mi is történt a szobájában kettejük között, de sehol sem látta a sötét-hajú férfit.
"igazán remekül! Mióta elengedtük Melkort most először vagyunk kicsit megnyugodva. Meglepett, hogy ilyen közvetlen a kapcsolatod vele, de hé, csodálatos nyakéket készítettél neki!" Próbálta Mariont vissza terelni a terembe, egy asztalhoz, h leülhessen beszélgetni, de az mindig kitért vissza a folyosó felé. "érdekelne mik azok az írások a kardban, csak nem engedte meg Aule hogy a varázsigéket is megtanuld?"
" Csak díszek, amik a fejemből pattantak ki, Eönwe, hiszen tudod, a kreativitásom határtalan! " kacagott a maia, de gyorsan letört és kitámasztotta a fejét a padon. " Érezted már magad...magányosnak? Vagy hogy egy pillanatig másnak érezted magad mint aki vagy?....Ne vedd komolyan! Csak elkalandoztam egy kicsikét! " vigyorgott bolondosan és megvakarta a tarkóját.
El akart menni, vissza a szobájába és nem beszélni senkivel
"nem, drága barátom, soha sem. Miért kérdezel ilyeneket? Hiszen fiatal vagy, egy tehetséges kovács! ...Látom fáradt vagy, felteszem munka után készítgetted a kardot és semmit se pihentél. Menj, aludd ki magad, és akkor ezek a botor gondolatok is elhagynak!" Vállon veregette a maiat, akinek még ő hitte., majd egy újabb öleléssel búcsúzott.
Mairon rég óta jó viszonyt ápolt Eönwevel, de most az ő szavai sem tudták megnyugtatni az örvényszerűen kavargó gondolatait. Felállt a padról és elindult a terem kijárata felé fáradt léptekkel, mikor a fülét megütötte pár rosszalló szó néhány maiától. Kezdett elege lenni ebből. Régen még mosolygott és nevetett ezeken is, segített a többieknek még jobban kovácsolni, ám most, megperzselte volna őket, ha tudta volna.....
Megijedt a saját gondolataitól és sietve elhagyta a termet