Táncos

XIV. rész

Reggel kialvatlanul keltem. Az álmom sem segített sokat, természetesen Ethan volt benne. De Jenie jól volt. Boldogan kelt, és arra mentem le a nappaliba, hogy Leonarddal beszélget.

- Jólvan, szia Leom - köszönt el vigyorogva a lány, majd rámnézett, és az arcára fagyott a mosoly. - Szarul nézel ki.

- Kössz, igyekeztem... - motyogtam, majd besétáltam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Nem sikerült.

- Na gyere, indulunk - karolta át a nyakamat a lány, és kisétáltunk az ajtón. Út közben felhívtam Anyáékat, hogy jó utat kívánjak, és hogy próbáljanak vigyázni magukra.

- Itt vagyunk - kocogtatta meg a vállamat Jenie, mire letettem a telefont Anyával, és sóhajtottam egy nagyot.

- Oké - fordultam meg, és besétáltunk a suliba. Besétáltunk volna, ha valaki nem szólít le.

- Candas, beszélhetnénk? - kérdezte Ethan magához fordítva.

- Nem most - vágtam vissza sértődötten, mire a fiú értetlenül nézett rám. Gondolom, a másnaposság.

- De azért áll a délután? - nézett rám édesen, de erősnek kellett maradnom.

- Megoldom egyedül... - motyogtam halkan, mire a fiú felemelte a fejemet az államnál fogva.

- Miért, mi történt? - kérdezte suttogva.

- Mindegy, semmi - mondtam megrázva a fejemet, és besiettem a suliba, még mielőtt bármit mondhatott volna. És mielőtt elsírhattam volna magam.

- Na, mi volt? - kérdezte Jenie, mire megráztam a fejem, és a tanárra figyeltem, aki elkezdett papolni.

Az óra után kirohantam a parkba, leültem arra a padra, ahol mindig el tudok bújni. Csak Jenie tudja ezt a helyet, most is utánam jött.

- Candas... - kezdte el, de nem tudta befejezni, mert beharaptam az alsó ajkamat, és utat adtam a könnyeimnek. A barátnőm magához húzott, és szorosan megölelt.

***

Otthon elkezdtem összepakolni, bár semmi kedvem nem volt. Nem értettem a tegnapot. Vagyis a mát. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Vagy hát felfogni fel tudtam, egy csajjal kavart, csak azt nem értem, hogy akkor meg miért kezdeményezett a parkban.

A gondolataim miatt egyre dühösebb, és dühösebb lettem, és egy gyenge pillanatomban a falhoz vágtam az egyik pólómat. Szerencse, hogy nem valami törékeny került a kezembe.

Hirtelen kopogtak, aminek a hatására majdnem kiejtettem a kezemből a bepakolt, de nyitott bőröndöt, de megembereltem magam, és ajtót nyitottam.

- Hello Ethan. Hát te? - kérdeztem flegmán a fiútól. A figyelmemet nem tudta elkerülni, hogy a srác milyen piszok jól nézett ki.

- Bejöhetek? - intett egy aprót a fejével, mire hatalmasat sóhajtva betessékeltem. - Figyelj, nem tudom, mivel bántottalak meg, de szeretném tudni...

- Hát... tényleg szeretnéd tudni? - kérdeztem vissza támadó jelleggel, miközben becsaptam az ajtót.

- Igen! Mert egy jó pár hétre össze leszünk zárva, és nem bírnám ki! - rivallkodott rám, én meg egy kicsit kizökkentem a szerepemből.

- Rendben. Ma hajnali háromkor felhívtalak - néztem a szemébe, mire bólintott, jelezve, hogy emlékszik. - Oké. Szóval, arra kértelek, hogy találkozzunk, mert valamit mondani akartam, csakhogy aztán hallottam egy idegen csaj hangját, és egy pillanat alatt leráztál!

Ethan lehajtotta a fejét, és a kezeit zsebre vágta. Szóval nem tagadta. Ezt mondjuk korrektnek véltem.

- Nézd, sajnálom... - kezdte el, én meg arra gondoltam, hogy nem szakítom félbe, adok neki esélyt a magyarázkodásra. Csakhogy olyan történt, amire nem számítottam. - Nem tudok mit mondani. Ez így volt. Részeg voltam, és szomorú. Talán kicsit dühös is. És nem tudtam magam kontrollálni. Nem fogok neked magyarázkodni, mert minek? Mindenhol, mindenkinél a kapcsolatuk akkor romlik el, amikor elkezdenek hazudozni egymásnak. Én ezt a hibát nem fogom elkövetni. Szóval igen, leráztalak, és sajnálom.