Táncos

XXVII. rész

Ezek után jött a komolyzene. Nagyon izgultam, ugyanis Ethan most lép fel, és ezt mindenképp látnom kell. Emellett támogatnom kell azt a fiút, akibe totál beleestem. Szóval a lényeg az, hogy ott kell lennem, amikor Ethan fellép.

Még gyorsan elkaptam őt a válogatás előtt. A csapattársaival beszélgetett, de valamit észrevettem. Hogy a sarkával dobogott. Mélyet sóhajtottam, és odasétáltam hozzájuk.

- Sziasztok! Ethan, beszélhetünk? - kérdeztem a fiúra nézve, mire ő elmosolyodott, de maradt egy helyben.

- Most inkább koncentrálnék az előadásra - mondta elhúzva a száját, mire elkezdtem hevesen bólogatni, majd a tarkómat vakargatva elsiettem. Nagyon kínosan éreztem magam, a fejem égett, és azonnal meg kellett keresnem Jenie-t, hogy lenyugodjak.

Megtalálva a lányt odarohantam, és a derekát átkarolva a nyakába fúrtam a fejem. Azt pont leszartam, hogy vagy tíz emberrel beszélgetett egy kisebb körben állva.

- Annyia. Hülye. Vagyok - mondogattam szótagolva, miközben a vállához ütögettem a fejemet. - Annyira. Kibaszottul. Hülye vagyok.

- Candas, nyugi - suttogta vissza, majd még mondott valamit a többieknek, és félrehúzott. Ott kihámozta magát az ölelésemből, ésagával szembe fordított.

- Hülye vagyok - mondtam a fejemet rázva, mire Jenie elnevette magát.

- Mit csináltál? - kérdezte, miközben elsétáltunk a nagyobb baráti körtől az előadóterem felé. Ott viszont még mindig ott álltak a fiúk. Én meg elvörösödtem. - Candas...

- Nos... - és elmondtam a gyors akciómat Ethannel. Nem félreérteni. Nem!

- Az igen csajszi, te aztán durva vagy - nevetett fel hangosan a barátnőm, mire sokan felénk fordultak. Abban a csapatban pedig benne volt a vonós négyes is.

Ethan ránknézve elmosolyodott, majd kacsintott egy kisebbet, mire inkább az ajkamat beharapva behúztam Jenie-t a terembe. Ott beültünk, majd még mindig felfalva az alsó párnácskámat néztem magam elé.

- Rendben vagy Candas? - kérdezte a barátnőm, mire csak bólintottam egyet, majd intettem a fejemmel a színpad felé, ugyanis jöttek a zsűrik. Majd hirtelen elnevették magukat mielőtt leültek volna.

- Min nevettek Yvett? - kérdeztem az edzőmet, mire az egyik zsűritag végigmutatott a nézőtéren. Mi megfordultunk, de csak a teljesen üres székek fogadtak minket.

- Most már értjük - helyezkedett el Jenie, majd felnéztünk a színpadra, ahol megjelent az első személy. Egy fuvolával, és semmi más nem volt nála. Csak elkezdett játszani. Tök jó volt. És ez így ment két óráig, mi meg már majdnem elaludtunk a barátnőmmel, amikor meghallottam egy ismerős dallamot.

Felnézve Ethant láttam. Csak állt azzal a csodálatos nagybőgőjével, és azzal a meseszép valójával, és játszott. A külvilágot teljesen kizártam, csakis a fiút láttam, ahogy mosolyogva fogja a vonót a hosszú ujjaival, és óvatosan bőgőzik.

Mosolyogva néztem Ethant, ahogy ugyanazt a melódiát játsza, amikor megismerkedtünk. Az emlék miatt még nagyobb, és szélesebb lett a vigyorom, és egy kicsit meg is hatódtam. A könnyeim összegyűltek a szemeimben, de az ajakgörbületem az arcomon maradt.

Utána jöttek a tagok, és csodálatosan játszottak. Tudtam, hogy bekerülnek, így nem is aggódtam. A szívem a torkomban dobogott, ahogy néztem őket. A hármas csak előadott, de nekem mégis többet jelentett. Sokkal többet.

Amikor befejezték, nem érdekeltek a szabályok, nem érdekeltek a zsűrik, én elkezdtem tapsolni. A fiúk rámnézve elmosolyodtak, majd mélyen meghajoltak, és lesétáltak a színpadról. Még voltak páran, de őket már nem akartuk végighallgatni. Minket - pontosabban engem - más érdekelt, és őket már láttuk.

- Candas - hallottam meg a hátam mögül egy hangot, amikor kiértünk a teremből. Mosolyogva fordultam a fiú felé, mire ő vigyorogva átkarolta a nyakamat, és magához húzott. Én mosolyogva bújtam szorosabban hozzá, a mellkasába nyomva a fejemet.

- Ügyes voltál - motyogtam neki, mire eltolt, és még mindig mosolyogva elengedett.

- Köszi - bökte ki, majd megpuszilta a homlokomat, és elsétált. Engem meg otthagyott vérvörösen, sokkoltan, és vigyorogva, mint a tejbetök.

-Mi történt édes lányom? - hallottam meg Jenie hangját a hátam mögül. Hátrafordultam, és az arcomon a barátnőm pedig elnevette magát. Mivel már-már idétlenül vicsorogtam az előbb történtek miatt.

- Semmi - motyogtam még mindig fülig érő szájjal, de egy kicsit már kevésbé lángoló fejjel. Gyorsan megdörzsöltem az arcomat, majd Jenie-re néztem.

- Gyere, együnk valamit - karolta át a vállamat a lány, majd a büfé felé indultunk. Ott fél órát tököltünk, hogy mit is tömjünk magunkba. Végül két szendvics lett a választott ebéd, amit aztán a lépcsőn ülve meg is ettünk.

- Na és Jenie - fordultam barátnőm felé, aki teli szájjal bólintott, hogy kérdezhetek. Vagy monhatom, amit akarok. A hatalmas, kajától felpuffadt azcán meg csak nevetni tudtam. - Mizu van Leonarddal?

A lány reakciója eléggé meglepett. Ugyanis egyenesen rámköpte a szendvicsét. Aztán komoly arccal letörölte, de a szája sarkában ott bújkált az a mosoly.

- Nos... khm... - kezdte az ujját tördelve, nekem meg hatalmasra nyíltak a szemeim. Nem. Az nem lehet. Nem!

- Jennifer... - nem szoktam sokszor a teljes nevén szólítani, de most kellett. Ideges voltam, és láttam, hogy barátnőm sincs jobban. Felnézett rám elhomályosult szemekkel, mire nekem elszorult a torkom, majd szorosan magamhoz öleltem a lányt. - Mi történt?

Jenie megrázta a fejét, majd mélyet sóhajtva felállt, és elkezdett sétálni. Fel és le, és ezt percekig. Szomorúan néztem, majd hirtelen meghallottuk, hogy eredményhirdetés van a zene témában, így odasiettünk. Látni akartam Ethant, és ezzel egy kicsit el tudom vonni Jenie figyelmét.

- Nos, most, hogy így mindannyian itt vagytok, talán egy kicsit többen is, kezdhetjük a beválogatást - mondta az egyik zsűritag, mire egy pillanat alatt mindenki elkezdett duruzsolni, beszélgetni, de aztán elhallgattak, és figyeltek a férfire, aki egy nagy sóhaj után belekezdett a nevek sorolásába.

- És jöjjön a komoly zene - bólintott, majd folytatta a mondandóját.

A csapatok nevét lassan mondta, és amikor megláttam Ethant, összeszorult a gyomrom. A fiú a száját rágva nézte a férfit, a kezét összekulcsolva tartotta, és azon támasztotta a fejét. Annyira édes látvány volt, de tudtam, hogy stresszel, így én is.

- És végül a Trio Bravo - fejezte be a nevek sorolását, mire a fiúk felordítottak örömükben. Mosolyogva néztem az éljenező hármast, amint hátukon a hatamas hangszerekkel (jó, a hegedű egész kicsi volt) ölelték egymást.

Kiérve rögtön Ethanhez siettem, aki vigyorogva magához ölelt. A nyakát átkarolva bújtam hozzá, aki nevetve szorított magához.

- Gratulálok - mosolyogtam a szemébe nézve, mire a fiúnak is felfelé görbültek azok a csodálatos ajkai.

- Köszi - ölelt mégegyszer magához, mire vérvörös fejjel hajtottam a fejem a mellkasára, és szívtam be olyan mélyen az illatát, amilyen mélyen csak tudtam.

- És akkor jöhet a két hónap együtt? - kérdeztem vigyorogva, mire Ethan elnevette magát, és bólintott egyet.

- Nos, akik nem kerültek be, azoknak sajnáljuk, akik bent vannak, azok jöjjenek a nagyterembe - szólalt meg egy nő, mire sokan felmordultak, véleményem szerint azok, akik nem kerültek be.

Sokan megindultak, majd bent az említett helyen megálltunk egy nagy csoportban, majd a nőre néztünk, aki mélyet sóhajtott, és mosolyogva ránk nézett.

- Mindenkinek gratulálunk! Holnap reggel indulnak a buszok a helyszínre, ahol megkezdődhet a két hónapot National Rhythm Camp! - mondta lelkesítő hangsúlyban, mire mi eszeveszett éljenezésben, és tapsviharban törtünk ki.