The Wolf

5. fejezet

*Jimin szemszöge*

Csendben haladtunk egyre beljebb az erdőben, de így is észrevettem Nina tartásán, hogy mennyire ideges.

- Öhmm. – kezdtem óvatosan. – Ki az a Jay, akiről az a srác beszélt? Nem mintha rám tartozna, csak látszik rajtad, mennyire ideges vagy miatta, hogy szóba került.

- Jay egy pöcs – nevetett fel keserűen. Őszinte – Mármint két éve ő adott tetőt a fejem fölé, de csak az ösztöneire hallgat. Totál idióta, ráadásul folyamatosan a sarkamban van azt várva, mikor adom be a derekam és fekszem alá, hogy utána faképnél hagyhasson – dühösen dobbantott mondandója végén, aminek következtében reccsenést hallottam. „Szóval elértük a tavat." állapítottam meg. Reagálni sem volt időm, ugyanis Nina a partra lökött, őt pedig elnyelték a jeges hullámok.

- Nina! – kiáltottam és habozás nélkül ugrottam a süllyedő lány után. Amint elértem a kezét rögtön a felszín felé kezdtem húzni. Kikerekedett szemei meglepettséget tükröztek, de ennek ellenére segített feljutni a felszínre. Amint felértünk egy farkast pillantottam meg a parton. Úgy tűnt, mintha jól szórakozna a balesetünkön. – Az ott egy f-f-f-farkas? – kérdeztem vacogva. „Észre sem vettem, hogy ennyire hideg a víz – jegyeztem meg magamban. – Ha most megfázok, akkor én vagyok a legszerencsétlenebb a világon."

- Istenem! Meg fogsz fázni – indult meg a part felé. – Az én hibám az egész. Azt hittem vastagabb a jég.

- Nem tudhattad – próbáltam nyugtatni, viszont nagyon érdekelt, miért volt a parton egy farkas. – De az előző kérdésemre nem válaszoltál. Az tényleg egy farkas volt?

- Igen – bólintott. – Hozzá vannak szokva az emberi jelenléthez, így olyankor is előjönnek, ha emberek vannak a közelben. Az egyiket már simogattam is – magyarázta. – És az én hibám volt az egész. Nem vagyok képes uralkodni a dühömön, így természetes, hogy ez megtörtént – hajtotta le a fejét.

- Hé – léptem hozzá közelebb. – Nincs minden veszve. Csak meg kell szárítani a ruháinkat és minden rendben lesz – próbáltam minél nyugodtabban beszélni és elhitetni vele, hogy nincs akkora baj, mint amekkorát ő hisz. – Már csak az a kérdés, hogy ki lakik közelebb a s-s-s-sulihoz – ismét vacogni kezdtem.

- Én messze lakom – kezdett magyarázni Nina.

- Akkor hozzám megyünk – szűrtem le a lényeget. – Csak s-s-s-siessünk.

Csak bólintott és már el is indultunk. Visszamentünk a suli elé, onnan pedig már csak két perc volt az otthonom. Reménykedtem abban, hogy szüleim nem lesznek még otthon, de azt tudtam, hogy semmi baj nem lenne abból, hogy egy olyan kedves lány, mint Nina ott van. Ahogy beléptünk a házba, én rögtön eltűntem a szobámban, átöltöztem majd egy törölközővel mentem vissza Nina-hoz.

- Megmutatom a fürdőt és amíg megszáradnak a ruháid tudok váltást adni. Persze, ha neked is jó így. Nem szeretném, ha megfáznál.

- Soha nem voltam még beteg – motyogta. Szinte elbújt a törölközőben, de érthetően beszélt. – Egyszer voltam kórházban, de akkor sem betegség miatt... - akadt el. Sejtettem, hogy ismét valamilyen emlék hatása tört elő rajta, mert egyik pillanatról a másikra lett törékeny kislány.

- Próbáld meg elterelni a figyelmed – húztam vissza a jelenbe. – Vagy ha az többet segít, miután átöltöztél, elmondhatod nekem mi történt pontosan. De ez már csak rajtad áll, mit szeretnél. Öltözz át. A ruhát majd az ajtó előtt hagyom – léptem ki a fürdőből, majd a szobámba vettem az irányt. – Valami kicsit kell találnom – túrtam fel a szekrényt. Végül sikerült találnom egy – még így is biztos hatalmas – pólót és egy nadrágot is. Visszamentem és kopogtam, majd letettem a ruhadarabokat. – Itt lesznek a ruhák – mondtam és már ott sem voltam. Nem akartam zavarba hozni.