The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

11.

2 héttel később...

Éppen a hajam szárítottam, amikor egy üzenet érkezett Kate-től. Félkézzel feloldottam a készüléket s elolvastam a rövid kis irományt. 

„Előbb be kellett jönnöm, volt némi lemaradásom. Reggelizünk együtt?"

Letéve a már kikapcsolt hajszárítót pötyögtem be a választ, majd felöltöztem és a táskámat a vállamra dobva lerobogtam a kocsihoz. Nem olyan régóta vezetek, de ez a kétszemélyes csoda már az első látásra megtetszett. Nekem pont elég. 

A csúcsforgalom kellős közepén ülve imádkoztam, hogy időben bejussak a törzshelyünkre, aztán az irodára. Fejem iszonyatosan fájt, a hasammal együtt. A piros betűs napok idején nem szoktam formában lenni. Sőt. Frusztrál körülöttem minden és mindenki; a munkának ettől függetlenül mennie kell. 

Másfél óra dugóban rostokolás után leparkoltam Kate terepjárója mögé. A lány a kocsi oldalának dőlve telefonozott, néha-néha felnézett a képernyőről. Fejem csóválva csatlakoztam hozzá, de eleinte nem vett észre.

- Kate Vélez, hölgyeim és uraim! Egy pillanatra felnéz, aztán komoran mered a mobiljára - jegyeztem a körmeim piszkálva, mire legjobb barátnőm majdnem eldobta a telefont ijedtében. Tekintetével ölni tudott volna. - Komoran menjünk reggelizni, inkább. Egész nap ilyen leszel? Chris-hez fogsz hasonlítani?

- Valószínűleg. Tudod, mikor leszáll a vörös köd, kibírhatatlan vagyok - mutattam finoman ölemre, Kate pedig nevetve meglökte a vállam. - Máskor is, mikor van itt különbség?

- Ma nem vagyok jókedvemben, szóval ne szellemeskedj. Köszönöm - felfelé görbülő szám inkább grimaszra hasonlított, mint mosolyra. Miután leültünk egy üres asztalhoz, leadtuk a rendelésünket. Akaratlanul is a telefonomra terelődött figyelmem, ami egy ideje már világított. Meglepetten néztem barátnőmre. - Másfél hét után csak megtalált az ecuadori. Most örüljek, vagy ne?!

- Szerintem, örülnöd kellene. Joel azóta nem keresett, mióta eljöttünk Costa Rica-ról - kapott a cappuccino-ja után szomorúan, én pedig kavargatni kezdtem a latte-mat. Negyed óra múlva megérkezett a reggelink is; Kate kedvtelenül turkált a gyümölcssalátájában. Felsóhajtottam. - Hiányzik, igaz?

- Hülye kérdés - vetette oda s kissé erélyesen eldobta magától a villáját. Meglepett a viselkedése. Egy srác miatt sem volt még ki ennyire. Magam elé emeltem kezeim. - Ne rám haragudj! Én állandóan zaklatlak.

Egyetértően bólintott, majd megitta az olasz kávékülönlegességet és a rendelése árát az asztalra helyezte.

- Mehetünk? - érdeklődött, miközben a táskájába süllyesztette a telefonját. Aprót bólintva és kifizetve a reggelim hagytuk el a kávézót, aztán szálltunk be a kocsijainkba. Fél óra autókázást követően az irodai mosdóban öltöztünk át a munkaruhánkba. Fehér ing, fekete ceruzaszoknya és magassarkú. Én ezúttal nadrágra váltottam. Kate elismerően hümmögött. - Ezt a nacit kölcsön kérem majd, jó? 

- Neked tetszik? - vontam fel a szemöldököm s összekötöttem a hajam. Barátnőm bólintott egyet. - Nem tudom, mi bajod van vele. Á, megvan. Túlságosan rátapad a seggedre, igaz?

Túl jól ismert. Nagyot biccentve kiléptem a mosdóból, hogy helyet foglalhassak az asztalomnál és nekiláthassak az aznapi teendőimnek. Gondolataimat félretéve merültem el a munkába, több-kevesebb sikerrel. Iszonyatos görcsök törtek rám, hiába alkalmaztam fájdalomcsillapítót. Néhány óra gépelést, nyomtatást, tollkoptatást és szignózást követően felálltam a székemből.

- Kijössz levegőzni? - lóbáltam meg Kate előtt a dugicigarettám, melyet csak és kizárólag ilyen esetekben szoktam venni. A sajátját magához véve zárta be a számítógépen megnyitott programot. - Már vártam, mikor kérdezel rá.