The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

43.

(Sajnálom, hogy az utóbbi időben eltűntem... A fáradtság meglehetősen felülkerekedett rajtam, élni se volt néha kedvem... ☹️😴 De, most itt vagyok... Egy nyúlfarknyi olvasnivalóval, de itt vagyok 😃)

Az agyam leghátsó részében rögtön bekapcsolt a pánikgomb, miután meg akartam mozdítani a lábaimat, de nem történt semmi. Könnyeimmel küszködve nyitottam ki szemeimet s tapogattam meg combjaimat a takarón keresztül, ám ez sem használt. A torkomban keletkezett gombóc egyre csak nőtt, amikor tekintetem megakadt Christopher-n. Egy spanyol altatódalt énekelt a karjaiban édesdeden szuszogó kisfiunknak. Az apróság szinte elveszett abban a kék takaróban és sapkában, amibe belebugyolálták. Akaratlanul is kibuggyantak a könnyeim; szipogásommal magamra irányítottam barátom figyelmét, aki eddig a babában gyönyörködött. Mosolya azonnal az arcára fagyott.

- Amor...? Mi a baj? Fájdalmaid vannak? Szóljak az orvosnak? - záporoztak a kérdések az ifjú apukából, miután óvatosan lefektette az ágyam mellett lévő ágyba a kicsit és a fülem mögé tűrt egy kócos tincset. Megráztam a fejem, majd a keze után nyúltam és egy puszit leheltem a tenyerébe. - Ezek az örömkönnyeim. Minden a legnagyobb rendben, baby... Csak nem tudom megmozdítani a lábaimat...

- Valószínűleg annyira izgultál, hogy nem figyeltél a nővérre és a doktorra, akik felvilágosítottak a spinális érzéstelenítésről - ült le mellém, és végigsimított az arcomon. Elhúztam a számat. - Valóban. Ez az egy negatívuma van, vagy másra is oda kell figyelnem?

- A felállásnál mindenképpen melletted kell legyen valaki, illetve felhelyeztek egy hólyagkatétert, mert nem biztos, hogy elsőre sikerül majd a pisilés - ahogy a szavak elhagyták a fiú száját, lassan lenéztem a bal oldalamhoz. Egy cső kandikált ki a takaró alól, ami egy zsákhoz volt rögzítve. Elborzadtam. - Remélem, hamar kiszedik belőlem ezt az izét... Annyira megalázó...! Úgy érzem magam, mint egy magatehetetlen, inkontinens öregasszony.  

Alighogy befejeztem a mondókám, Federico egyre hangosabb sírással kezdte jelezni szükségleteit. Egy idősebb, de annál kedvesebb nővér sietett a segítségemre; miután megkért, hogy szabadítsam ki az egyik mellemet a hálóingből, kezembe adta a fiamat és néhány instrukciót követően nekiláthattam az etetésnek. Egy erősebb szívásnál apró nyögés hagyta el a számat, ekkor a kisfiú rám szegezte apjától örökölt, mogyoróbarna tekintetét. Mohó falatozása nyugodtabbá vált, ahogy homlokon csókoltam és megcirógattam az arcát. 

- Nagyon ügyesen csinálja, Clau! - a maszk ellenére is láttam, hogy a nővér a kettősünkre mosolyog. Amint Fede befejezte az evést, az ápolónő megbüfiztette és tisztába tette. Christopher árgus szemekkel figyelte a mozdulatsort, ami felettébb szórakoztatott. Mielőtt a segítőnk elhagyta volna a kórtermet, az énekesre pillantott. - Ha van kedve, a következő etetésnél segíthet ezekben a teendőkben!

Nem tudtam visszatartani a nevetésem; barátom arcán a rémület és meglepettség kettőse suhant át, mire a nővér csak kuncogva sóhajtott egyet s magunkra hagyott. Chris egy ideig a fiunknak szentelte figyelmét, aztán ásított egy nagyot. Fájdalmaim legyűrve arrébb csúsztam az ágyon.

- Mióta vagy már fent? - kérdeztem rosszallóan megcsóválva a fejem. Az énekes csak megrántotta a vállát, majd megigazította Fede takaróját és a cipőjét levéve mellém feküdt. Karjait óvatosan körém fonta, arcát pedig a nyakamba fúrta. Halk dünnyögését alig hallottam meg először. - Ezekért a pillanatokért megéri nem aludni.

- Bolond vagy - túrtam bele a hajába játékosan. Alsó ajkába harapva megemelte a fejét; amint találkozott a tekintetünk, éreztem, hogy azonnal elpirulok. Van, ami nem változik. Hüvelykujjával végigszántott ajkaimon, majd megcsókolt s a fogai közé fogta alsó ajkam. - Jó értelemben?

Hevesen bólogatva viszonoztam csókját és egy ásítást követően lehunytam a szemeim. Fél füllel hallottam Christopher rekedtes kuncogását, amit halk dudorászás követett. Egek! Miért nem pihen egy keveset?!