The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

0.

2018. március 16. | Budapest, Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér

Sosem szerettem korán kelni. Sőt. Kifejezetten gyűlöltem, de ma hajnalban még a cudar időjárás és a sötétség sem szegte jókedvem. Egy hete már, hogy erre a napra készülök. Egy hete borsó nagyságú a gyomorral és szétszórt idegekkel élek. Egy email-l kezdődött az egész...

Unottan görgettem a levelek között, amikor megpillantottam a SONY Music Columbia üzenetét. Angolul és spanyolul válaszoltak az alig egy hónapja nekik címezett email-re. Amikor a végére értem, örömömben még a könnyeim is kicsordultak. Azonnal tárcsáztam legjobb barátnőm és szerkesztőtársam, Kate telefonszámát.

- Jé, mégsem dísznek van a mobilod? - jegyezte meg, én pedig nevetve megráztam a fejem. - Úgy tűnik. Elmondhatom végre, miért kereslek?

- Igen, bocsi - mondta s egy sóhajtást követően elhallgatott. Ajkaimon fülig érő vigyor húzódott. - Kezdj el csomagolni, jövő héten irány Costa Rica!

- Mit csinálsz? Costa Rica? De, hogyan? - zúdította rám kérdéseit. Miközben gépelni kezdtem a válasz emailt a kiadónak, kihangosítottam Kate-t. - A múltkor említettem neked, nem emlékszel? Küldtem egy üzenetet a fiúk kiadójának, akik nemrég válaszoltak nekem. Nekünk csak a repülőt kell intézni, a szállásra nem lesz gondunk. Egy hotelben leszünk elszállásolva a bandával.

- Huh, ez túl sok információ, így egyszerre - mondta, mire felkuncogtam. - Én is alig hittem el. Most olvasom másodjára az emailt.

Azóta még körülbelül milliószor átfutottam, hogy biztos jól érzelmeztem-e. Még az ellenőrzőkapukon való átéréskor is vetettem egy pillantást a postafiókomra. Legjobb barátnőm is izgatott volt. 

- Legalább 8-9 órát kell aludnunk a repülőn. Frissnek és üdének kell lennünk, amikor találkozunk a srácokkal - vigyorgott s magához vette a kézipoggyászát. Aprót bólintottam. - El sem hiszem, hogy az utolsó koncerten leszünk ott a turnéból. 

- Furcsa lesz, az biztos - értett egyet, majd elindultunk a hosszú folyosón a repülő felé. A légiutas-kísérők elkérték a jegyeinket, aztán megmutatták a helyeinket. 

Amint leültünk, elővettük a nyakpárnáinkat s vártuk a felszállást. Még életünkben nem ültünk repülőn, így mindkettőnkben ott egy kis félsz. Miután a stewardessek ismertették, mi a teendő vészhelyzet esetén, kikapcsoltuk a telefonokat és vártuk a felszállást.

A levegőben töltött első néhány órát filmnézéssel és zenehallgatással töltöttem, illetve átnéztem az interjúhoz összeállított kérdéseket. Kate hű maradt szavaihoz; úgy aludt mellettem, mint akit fejbe vágtak. Egy idő után nekem is kezdtek leragadni a szemeim, így hátradőltem s átadtam magam az édes öntudatlanságnak.

***

A 13 órás repülőút után felüdülés volt végre elhagyni a gépet. Teljesen elgémberedtem, alig tudtam mozgásra bírni lábaimat. Amikor megszereztük a csomagjainkat, a minket váró kisbusz sofőrjéhez igyekeztünk.

- Üdvözöljük Önöket Costa Ricán! - mosolygott ránk, miközben elvette a bőröndöket s a csomagtartóba pakolta azokat. Elmosolyodtam. Végre beszélhetek kicsit angolul. - Köszönjük. Örülünk, hogy végre itt lehetünk.

A hotelhez vezető úton szóba elegyedtünk a sofőrrel, aki mint később kiderült, a mi szolgálatunkban fog állni az ittlétünk alatt. 

- Megérkeztünk, hölgyeim - parkolt le a patinás épület előtt, fél óra kocsikázást követően. Kate kis híján véresre karmolta karomat az izgalomtól. - El sem hiszem, Clau! Még mindig nem fogtam fel, hogy ez megtörténik velünk!

Nevetve hámoztam le magamról ujjait, aztán kiszálltunk a járműből s a csomagtartóhoz siettünk. A londinerek azonnal felnyalábolták a bőröndöket, legjobb barátnőm és én pedig elköszöntünk a sofőrtől. A recepciónál egy-egy üdvözlőkártya várt ránk a szobabeléptetőkkel együtt. 

- Ha bármire szükségük van, a szobaszerviz egész nap a rendelkezésükre áll - mosolygott a recepciós. Aprót bólintottunk és egy köszönöm-t elrebegve beszálltunk a liftbe. Kate nem rajongott a szerkezetért, nekem viszont nem volt kedvem lépcsőzni.

Amikor felértünk az adott emeletre, megkerestük a szobáinkat. Szerencsére nem kellett az ajtónyitással bajlódni, mert a hordárfiúk még a lakosztályban tartózkodtak.

- További szép napot! - mondta, aki az én cuccaim hozta fel, én pedig viszonoztam gesztusát s adtam némi borravalót. Volt a zsebemben rágógumi is, de ezt a poént Kevin McCallister már annak idején ellőtte. 

Örömömben majdnem felsikítottam, amikor megláttam egy, a nevemmel ellátott borítékot a tv alatti kis komódon. A fehér papíros azt a belépőkártyát tartalmazta, mellyel a koncerten vehetünk majd részt, a színfalak mögött. 

Kate, nyakában a belépővel trappolt be a szobába s vágódott hanyatt az ágyon. Ajkait elégedett sóhaj hagyta el. 

- Ennél nincs jobb a világon! 3 nap Latin-Amerika legdögösebb és legtehetségesebb zenekarával... Minden percét ki kell használnunk - mondta, miközben hasra fordult s elővette a telefonját. Felvont szemöldökkel nézett fel rám a készülékről. - Mikor érkeznek a fiúk?

- Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem, holnap - indítottam el egy live-t az egyik közösségin, ami alatt rögtön érkeztek a köszönések és kérdések.

Nem akartuk ma lelőni a nézőink előtt, hol vagyunk. Holnap mindenről tájékoztatni fogjuk őket, lehetőleg a banda társaságában.

Sziasztok!

Köszöntök mindenkit sok-sok szeretettel :) Mielőtt kitörne a káosz, nem, nem hagyom abba a Tan Fácil írását :) Ott is hamarosan érkezik a folytatás, de ezt mindenkit szerettem volna publikálni :) A történethez az ihletet egy interjú - mily meglepő :D - és Christopher kis csókja adta, ami Costa Rica-n csattant el közte és egy lány között egy klubban :) Mások felháborodtak, nekem viszont löketet adott ehhez a kis történethez :) Remélem, tetszeni fog :) További szép hétvégét kívánok ♥! Pusszpáá evribádii,

Macy