The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

23.

(Öveket bekapcsolni, buja fantáziát előkotorni!😏 A fejezetképről... Nem tudok nyilatkozni... Emésztgessétek 🙃)

A gyomrom eleinte iszonyatosan nagy görcsben volt, kezeim és lábaim remegtek az izgalomtól. Kate sem érzett másként; féltem, hogy még nagyobb fájdalmat okoznak neki majd a huppanók és az egyenetlen pálya, de meg sem kottyant neki. Miután leszállt Chris mögül, széles vigyorral az arcán jött oda hozzám.

- Ennek a srácnak a vérében van a versenyzés és a száguldás - áradozott, miközben a fejembe nyomta a sisakot. A srácok anélkül quadoztak, amit egyáltalán nem néztem jó szemmel. Főleg az ecuadoriért aggódtam, de barátnőm szavaiból leszűrhető volt, hogy felesleges. A sisak alatt elmosolyodtam. - Joel és Zab sem panaszkodhat. Először óvatosan léptek a gázra, aztán mintha valami sugallatot kaptak volna, teljesen átszellemültek és szinte repültek.

- Richard-nak se kellett könyörögni, hogy gyorsítson - sandított a dominikaira, aki a teherautónak dőlve beszélgetett a kubaival. Akaratlanul is felnevettem, ahogy eszembe jutottak az Erick-l megtett köreim. Kis híján elaludtam mögötte, olyan lassan gurultunk. - Legközelebb hozok egy párnát és Erickin hátának nyomom. Relaxálóan hatottak rám a vele megtett méterek. 

Mielőtt legjobb barátnőm reagálhatott volna, Pinky türelmetlen kiabálására lettünk figyelmesek. Karjait széttárva várta, hogy elindulhasson velem. Fejemről levéve a sisakot sóhajtottam egy nagyot s felpattantam mögé. Karjaimat a dereka köré kulcsoltam és a felsőjén keresztül cirógatni kezdtem a hasát. Az izmok összehúzódtak ujjaim alatt, száját vágyakozó sóhaj hagyta el. Csodálkozom, hogy nem vágott arcokat a levetett fejvédő miatt...

- Jobb lesz, ha elém ülsz - préselte ki fogain keresztül, miközben lehámozta kezeimet magáról. Kuncogásom visszafojtva leugrottam a négykerekű fenevadról és tettem, ahogy barátom mondta. Forró lehelete s fülcimpámhoz simuló ajkai apró nyögésre késztettek. Kellett nekem ezt a meggondolatlan játékot elkezdeni. - Tényleg, Christopher? Tényleg?!

- Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban bírod türtőztetni magad, mint én - duruzsolta, fogai közé véve cimpám. Ráérősen szívta gyenge pontom, amitől kezdett elfogyni a türelmem. Ne legyél olyan biztos, édes... Nyüszítve csaptam combjára. - Elég!

Nevetése még a leggyorsabb tempónál is a fülemben csengett. Állát megtámasztva vállamon ugratott át egy kisebb dombon s gázolt bele egy jókora sártócsába. Éreztem, hogy arcomat ellepi a hűs iszap, de egyáltalán nem zavart. Testem átjárta az adrenalin, még többre és többre vágytam. Felbátorodva engedtem el a kormányt és emeltem karjaimat a levegőbe, hangosan sikítozva. 

- Imádom nézni, hogy ennyire felszabadult vagy, de... Ha nem kapaszkodsz, a szívbajt hozod rám! - Chris kétségbeesett szavait először fel se fogtam, annyira jól éreztem magam. Felé fordítva fejem nyomtam egy puszit az arcára. - Veled biztonságban vagyok.

Ellágyuló tekintete valóságos lyukat égetett az én kékjeimbe. Szűzies csókot lehelve ajkaimra szellemült vissza a száguldásba; lábaival szorosan közrefogta csípőmet, fejét pedig ismét a vállamon pihentette. Körülbelül egy órányi körözést követően tértünk csak vissza a kiindulási ponthoz.

Kate és a fiúk a platón beszélgettek, a rádióból valami régi country zene szólt. Amikor észrevettek minket, legjobb barátnőm leugrott Joel mellől s átkarolta a vállam. Arcán levakarhatatlan vigyor ült, amiből nem sok jóra következtettem. Éljen a pesszimizmus!