The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

32.

(i'm back, bitches 😄🤟🏻 hiányoztam? 😊)

Clau

Ideges suttogásra, fújtatásra nyitottam ki a szemeimet. A lakosztály óriási ablakain beáramló, vakító napfénytől hunyorognom kellett néhány percig, de Christopher izmosodó háta élesen kivehető volt. Alvástól szétzilált fürtjeimet a fejem tetejére rendezve másztam oda barátomhoz; karjaimat a nyaka köré fontam, telefontól mentes fülét pedig apró puszikkal halmoztam el. Testén libabőr kocogott végig, ahogy áttértem tarkójára és a vállára. Szabad kezét az arcomra simította, majd megnyalva alsó ajkát az enyémre csapott le.

- Később beszélünk - bontotta a hívást a rövid, de annál szenvedélyesebb csókcsata után s egy határozott mozdulattal az ölébe rántott. Mosolya, mint mindig, most is ellenállhatatlan és édes volt, de koránt sem éreztem olyan őszintének. Felvont szemöldökkel, ráérősen elkezdtem körberajzolni a mellkasát díszítő gyémánt formát. - Rossz hír?

- Nem érdekes - zárta le tömören a meg nem kezdett témát; arca és hangja komorrá vált. Ez határozottan nem az a Chris, akibe beleszerettem. Nem sűrűn látom frusztráltnak, de olyankor jobb szeretem elkerülni s megvárni, míg lenyugszik. Szám belső felét rágcsálva méregettem egy ideig borostás orcáját, aztán kikászálódtam öléből és visszabújtam a takaró alá. Meglepettségnek nyomát sem éreztem, amikor felkelt az ágyról s tárcsázta a szobaszervizt. Miután megrendelte a reggelit, ahelyett, hogy odajött volna hozzám, szó nélkül kikapott a bőröndjéből néhány tiszta cuccot és eltűnt a fürdőben. Megcsóváltam a fejem. - Hát persze, hogy nem érdekes...

A hűvös és távolságtartó viselkedés mit sem változott akkor sem, amikor Erick csatlakozott hozzánk s videojátékra invitálta legjobb barátját. Egy ideig csendben figyeltem az ecuadorit, hátha kizökken a borúból, végül feladtam a reményt és táskámat a vállamra csapva elhagytam a lakosztályt. Mi változtathatta meg egyik pillanatról a másikra?

Órákig bolyongtam a belvárosban, céltalanul és kedvtelenül. Néztem a gyerekeket, akik a testvéreikkel és szüleikkel élvezték a jó időt, a szerelmes fiatalokat, akik fülig érő mosollyal és egymás kezét fogva beszélgettek egy-egy fagyi, jegeskávé társaságában. Agyam megállás nélkül csak kattogott, nem hagyott nyugodni a dolog. Talán a családjával történt valami, esetleg az otthoni barátaival? A fenébe is, felőröl a tudatlanság! Felhívnom felesleges, biztosan megszakítaná a vonalat. 

Gyomromban és torkomban jókora gombóccal lifteztem fel az énekessel közös szoba emeletére. A kihalt folyosón Joel csörtetett éppen végig, maga után húzva egyik bőröndjét. Arca nyúzott volt, szemei duzzadtak a sírástól. Mielőtt beszállt volna a még nyitott ajtajú felvonóba, elkaptam a karját.

- Mi történt? - kérdeztem fojtott hangon, mire a mexikói hitetlenkedve s gondolataiból kizökkentve rám meredt. Szorításomon enyhítve vártam válaszát, ami először egy fájdalmas sóhajtást volt. - Kate kórházban van. Az a rohadék elkapta a tárgyalás végén és úgy meglökte, hogy beverte a fejét. Még mindig nem ébredt fel, és...

Megsemmisülve, dühtől és csalódottságtól megrészegülve kértem legjobb barátnőm barátját, hogy várjon meg a földszinten. Egy pillanat alatt összeállt a kép; Christopher reggel, minden bizonnyal Budapestről kapott hívást s ezt hallgatta el előlem. 

A lakosztály ajtaja majdnem a padlón landolt, olyan hévvel rontottam be a helységbe. Chris és Erick azonnal abbahagyta a beszélgetést, amikor észrevettek. Számat összepréselve, gondosan kerülve az ecuadori tekintetét vettem magamhoz az utazótáskámat, melybe gondolkodás nélkül belehajigáltam néhány holmimat.

- Megyünk valahova, baby? - érdeklődött mit sem sejtve Bryant, majd kikapcsolta a játékkonzolt és megkérte kubai haverját, hagyjon minket magunkra. Amint behúztam a táska cipzárját, szóra se méltatva az ágyon ülőt indultam az ajtóhoz. Szorosan lehunytam a szemem, amikor barátom utánam kapott. - Clau...?!

- Miért titkolóztál előttem, hah? Miért? Tisztában vagy vele, Kate mit jelent a számomra és mégis tört döfsz belém - magamból kikelve üvölteni s ütlegelni kezdtem a mellkasát; minden fájdalmam ezekben a mozdulatokban, tettekben nyilvánult meg. A fejéhez vágott szavaktól millió darabra hullott, még az arcán végigfolyó könnyeket sem törölte le. Szipogva hagyta, hogy eláztassák trikóját. Rekedt, fojtott baritonjától a hideg futkosott a hátamon. - Megakartalak kímélni ettől. Neked akartam jót.

- Elcseszted - ökölbe szorult kezeim erőtlenül zuhantak törzsem mellé. Alsó ajkamba mélyesztett fogakkal, hevesen dübörgő szívvel nyaláboltam fel táskáimat és egy utolsó pillantást vetve Chris-re igyekeztem a liftek irányába. Ha a fiú szemei lézerként üzemeltek volna, biztosan jókora lyuk keletkezett volna a hátamon. Nyögésszerű kiáltása felért egy pofonnal. - Szeretlek, ugye tudod?

Az újabb gyomrost a felismerés adta: én is túlságosan, már-már ragaszkodva szeretem Őt. Sosem éreztem még így senki iránt sem, ezért fájhat ennyire az, amit tett. Hiába akart megvédeni, az ellenkezőjét érte el vele. Akarva akaratlanul is megtörtént s már nem pörgethető vissza.

Mind a reptérre vezető úton, mind a Budapestre tartó járaton magamba fordulva őrlődtem. Néma hálám üldözte Joel-t, amiért nem kérdezősködött és hagyott, hogy a vállán sírjam ki magam. Kézfejemen körözve hüvelykujjával dudorászott, halkan énekelte az adott dal szövegét. A francba is! Egymást kellene vigasztalnunk, nemcsak engem...!