The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

29.

„De hiszen Párizs valóságos óceán. Beledobhatod a mérőónt, mélységét soha nem ismered meg. Keresztül-kasul járod, hogy leírd; de akármennyi gondot fordítsz is a bejárására, leírására, akármily számosak és buzgók is e tenger kutatói, mindig akad még ott szűz terület, ismeretlen barlang, egy-egy virág, igazgyöngy, szörnyeteg vagy más meglepő lelet, ami elkerülte az irodalmi búvárok figyelmét." /Honoré de Balzac/

Kate

Kicsit féltékenyen és irigykedve méregettem barátom arcát; míg nekem alig fél nap alatt megjelentek a pattanások az állam és a homlokom egyes részein, addig Joel foltmentesen mutatkozott. Hmm, talán ő nem is evett annyi csokit, mint én. Miért kell a svájci édességnek olyan ellenállhatatlannak lennie? Már előre félek Belgiumtól!

- Bonjour, ma chérie! Ça va? - karolt belém Clau, miközben a fiúk bejelentkeztek a szálloda halljánál. Tisztes távolból vártuk őket, nehogy spekulálni kezdjenek a bejáratnál felbukkanó rajongók. Megforgattam a szemem. - Én nem annyira hencegnék ezzel a csekély kis tudással, bonbon. Oui, ça va. Et tu?

- Bien, merci - hagyta figyelmen kívül megjegyzésem, amit mint mindig, most sem gondoltam komolyan. A gimi óta sokat felejtett, ezért a repülőn lapozgatott néhány internetes szótárat, hogy megcsillogtassa néhány éve jegelt tudását. Remélem, a spanyol idővel jobban fog menni, mint a francia. Bőröndöm karjára dőlve sóhajtottam egyet. - Mi a mai program?

- Városnézés, este pedig elmegyünk az Eiffel-toronyhoz - mondta felfelé görbülő szájjal legjobb barátnőm; természetesen nem engem figyelt, hanem az ecuadori énekesre koncentrált. A külön töltött idő még jobban megerősítette kapcsolatukat, azóta viszont igyekeznek minden pillanatot együtt kihasználni. A közös programok előtt, vagy után mindig kettesben jártak-keltek a koncerthelyszínek városaiban. Izgatott mosoly kúszott az arcomra. - Eiffel-torony?! Este sokkal gyönyörűbb, mint nappal.

A lakosztályokhoz vezető folyosón sétálva tovább beszélgettünk a látnivalókról, melyeknek nagy részére az előttünk álló, egy napban biztosan nem lesz idő. Sebaj, talán majd szombaton, a koncert napján. Miután lepakoltuk a cuccainkat a szoba egyik sarkában, Joel végigfeküdt az ágyon s kinyújtotta felém a karját. Mosolyogva feltérdeltem mellé a takaróra s egy puszit lehelve göndör fürtjeivel borított tarkójára, masszírozni kezdtem. 

- Gondolatolvasó vagy, baby? - fordította úgy fejét, hogy rám nézhessen. Kuncogva bólintottam egyet, majd megszabadítottam a dzsekijétől és a pólójától. Egy ideig rajtam tartotta a szemét, aztán belefúrta a fejét a párnarengetegbe és elindított egy jókora nyögéslavinát. Rekedtes megjegyzésétől egy pillanatra összerezzentem. - Hmm, határozottan belelátsz a fejembe. Pontosan erre vágytam.

Eleinte nem finomkodtam; alaposan átgyúrtam minden porcikáját, és megpróbáltam eltüntetni a csomókat. Lábai önkéntelenül meg-megrándultak, ujjaival erőszakosan a takaróba kapott. Alsó ajkamba harapva végigsimítottam a gerince vonalán, majd megismételtem a mozdulatsort. Valósággal dorombolt kezeim alatt.

Miután engem is jól kezelésbe vett, a hatalmas ablakokon beszűrődő napfényben fürdőzve álomba szenderedtünk néhány órára. Egyáltalán nem érdekelt, hogy éjjel nehezebb lesz az elalvás emiatt.

Napnyugta után nem sokkal, jól felöltözve indultunk várost nézni. A reptértől a szállodáig vezető úton alig láttunk valamit, ezért jóformán pislogás nélkül kapkodtuk a fejünket. Maga a valóra vált álom, némi parfümmel és titokzatos varázslattal átitatva. Olvashatunk számtalan útikönyvet, megnézhetünk megannyi filmet, összegyűjthetünk képeslapokat... Mindezt élőben kell, muszáj átélnie az embernek.  

Millió és egy kép készült az Arc de Triomphe-nál, a Sacré Cœur-bazilikánál és Párizs legismertebb, legelőkelőbb sugárútján, a Champs-Élysées-n. Utóbbin betértünk egy hangulatos kis kávéházban, ahol finomabbnál finomabb sütik és kávéitalok vártak minket. Sok helyen ittam már cappucino-t, de az olasz mellett a francia nyerte el legjobban a tetszésem.

A gyomrom izgatott bukfenceket kezdett hányni, amikor a kisbusz megállt az 1889-es Világkiállításra készült acélmonstrum lábánál. Kissé látványrombolónak találtam a torony köré felhúzott üvegkordonokat, de ahogy tekintetem egyre feljebb s feljebb haladt, minden negatívum elhagyta a gondolataimat.

- Nagyon hideg van - borzongott Christopher, miközben Clau és Alex intézték a jegyeket. Míg barátnője és én a tavaszi kabátnál egy picivel vastagabbat vettük fel, addig az ecuadori bőrdzsekiben vagánykodott. Megmosolyogtatott, ahogy baseballsapkáját egy 'Paris' feliratú beanie-re cserélte, kezeit pedig kesztyűkbe bújtatta. Szórakozottan karoltam át legjobb barátnőm vállát, amikor visszatért köreinkbe a belépőkkel. - Ha visszamentünk a szállásra, melegítsd fel a pasid. Európa szeszélyes időjárása megbolygatta a forró, mindig pezsgő latin vért.

- Joel sincs jobban - bökött kuncogva a mexikói irányába, aki a karjait dörzsölgetve, már-már esdeklően sandított felénk. Széles mosolyra húzva ajkaimat mentem oda barátomhoz, majd szorosan dereka köré fontam karjaimat s egy puszit leheltem az állára. - Még mindig fel szeretnél menni, vagy inkább maradjunk lent?

- Fentről szebb a kilátás - tűrt a fülem mögé egy tincset; érintésétől egy pillanatra megugrottam, mert ujjai rémesen hidegek voltak. 

A liftek zsúfoltsága miatt lépcsőznünk kellett, de megérte. Megérte a hűvös levegővel megtelítődött tüdő, a kisebb légszomj és a lábfájdalom. Fényképek készítése nélkül is örök emlék marad mindaz, amit az Eiffel-toronyból láttam. 

(Háttérinfó: a francia rész nem idegen tőlem, valóban tanultam a nyelvet... Nehezen, de kettesre mindig meglett a tantárgy 🤣)