The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

34.

(Ne öljetek meg! Legfőképp Clau-t ne!)

Elgémberedett, sajgó végtagokkal bújtam ki Chris védelmező öleléséből. Hajnalig beszélgettünk a nappaliban, így nem a hálószobában dobták fel a pizsamáinkat. Az idő már jócskán dél körül járt, de nem volt szívem felébreszteni Christopher-t, aki kis híján lefordult a kanapéról, olyan mélyen aludt. Az étel illata biztosan felébreszti majd. Lábujjhegyen közelítettem meg a konyhát, ahol nekiláttam az ebéd elkészítésének.

Magamnak is nehezen vallottam be, de még mindig mérges voltam az ecuadorira. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy volt képes eltitkolni előlem, mi történt itthon Kate-l. Akármennyire is jólesett az ölelése, a csókja, a csalódottságot nem igazán tudta kitörölni belőlem. Folyton eszembe juttatja; elég csak ránéznem a fiúra, vagy a tegnap kapott ajándékokra. Egy halk, rekedtes sóhajtást elengedve megpróbáltam a főzésre összpontosítani.  

Körülbelül negyed órát voltam képes a konyhában tölteni anélkül, hogy ne törtem volna ki hisztérikus zokogásban. Alsó ajkam véresre harapva túrtam fel a táskám legalját, majd az előkerített cigis dobozzal kimentem az erkélyre. Könnyektől homályos látással és remegő kézzel igyekeztem úgy meggyújtani a bűzrudat, hogy ne égessem meg magam, azonban ez nem jött össze. Combomon egy nem nagy, de fájó pont keletkezett szerencsétlenségemnek köszönhetően. Nőiesnek egyáltalán nem nevezhető alpárisággal káromkodtam egy sort, miközben az égés helyét legyeztem és a füstölgő cigarettaszálat igyekeztem a hamuzó közelében tartani.

- A kurva életbe! Ez nem lehet igaz... Ilyen nincs! - hűltem el teljesen, amikor benéztem az erkélyajtón. A konyharészben gomolygott a füst, Chris pedig megpróbálta eloltani a gáztűzhelyen felejtett ételt. Alaposan a hamutálba nyomva a csikket siettem be barátomhoz, aki egy kisebb köhögőrohamot kapva ura volt a keletkezett őrületnek. A szénné égett ételt edényestől a mosogatóba dobta, a megpörkölődött konyharuhát pedig a kukába. Az összes nyílászárót szélesre tárva láttunk neki a szellőztetésnek, majd a takarításnak. Fejemet csóválva vettem el Christopher-tól a tisztítószert. - Hagyd, majd én! Az egész az én saram, nekem kell megcsinálni...

Hangom felettébb ingerült, nyers volt. Az énekes elkerekedett szemekkel, hitetlenkedve meredt rám. Ahogy hatalmas, mogyoróbarna íriszei haladtak lefelé és megállapodtak a cigi okozta folton, ádámcsutkája ugrott egy jókorát. Lesütöttem a szemem.

- Mi-mi történt a lábaddal? - kérdezte megsemmisülve, óvatosan a seb felé nyúlva. Összeszorított szájjal hagytam, hogy érdes mutatóujjával végigszántson a forró, izzó hamu által keletkezett ponton. Válasz helyett csak nyeltem egy nagyot, és ujjaimat csuklója köré fonva elhúztam onnan kezét. Rideg hangomtól még a szőr is felállt a hátamon. - Említésre sem érdemes. 

- Mégis mi bajod van? Rád sem ismerek - míg élek nem felejtem el fájdalommal teli tekintetét, ahogy elnyílt ajkakkal az arcom fürkészte. Az a baj, hogy én sem. Szapora lélegzetvétellel és a tettvágy egyetlen aprócska szikrájával kerültem ki a viselkedésemtől leforrázott énekest, hogy nekiláthassak a takarításnak. Nem jutottam elég messzire ahhoz, hogy az ecuadori hosszú ujjai ne kapjanak utánam. Továbbra sem néztem a szemébe, csak a tetoválásaira koncentráltam. Kétségbeesett hangjától kis híján elsírtam magam. - Clau...?

Fejem alig észrevehetően megrázva hámoztam le könyökömről gyűrűkkel teli ujjait, aztán futásnak eredtem és a szobámba érve nyögtem egy hatalmasat. Kulcsra zárva az ajtót zuhantam a bevetett ágyra, ahol egy régóta érett síróroham kerített hatalmába. Magzatpózban vergődtem, Chris pedig megállás nélkül, ököllel ütötte a mahagónit. Arcomat a takaróba fúrva bömböltem, sikítottam és ziháltam felváltva.

- Kicsim...! - törte rám negyedóra dörömbölés után az ajtót barátom. Mellkasom szabálytalanul mozgott fel-le, zokogásom azonban alábbhagyott. Először ellenkeztem körém fonódó karjai ellen, végül szótlanul hagytam, hogy ringasson és csókokkal szórja be a homlokom. Régi, gyerekkori szokásomhoz visszatérve hunytam le a szemem. Kicsiként állandóan rágtam a körmöm; megnyugtatott és elterelte a gondolataim. Az egyik ujjamon olyannyira belemerültem a rágásba, hogy eleredt a vérem. Christopher idegesen elhúzta a számtól a kezem, mire bosszúsan felnéztem rá. Nem akartam újra káromkodni, de kicsúszott. - Engedj el, a picsába már!

- Nem tudom, mi történt, de nagyon megijesztesz - szipogott, miközben óvatosan cirógatni kezdte az arcom. Könnyei lassan folytak le orcáján egyenesen az enyémre. Erős késztetést éreztem, hogy letöröljem, de meg sem moccantam. Némán, pislogás nélkül meredtem Bryant-re. Vérző ujjam a bokszere korcába törölte, majd lehelt rá egy puszit és kezemet a csípőjére fektette. Felszabadult mancsát a combomra csúsztatta. Felszisszentem, mire hüvelykujjával körözni kezdett a felhólyagosodott felületen. - Chris, ez fáj... Ne...!

- Ahogyan viselkedsz velem... Annál jobban nem fájhat - pislogott nagyokat, hogy valamelyest tisztán lásson. Gúnyos megjegyzésem lenyelve fészkelődni kezdtem. - Talán hiba volt idejönnöd. Elvégre, nem akartál megbántani és fájdalmat okozni... Mégis sikerült. El sem tudod képzelni, mennyire rosszul érzem magam. A cigi hamujának égetése semmi volt.

- Könyörgöm, ne mondj ilyeneket! - fúrta fejét a nyakhajlatomba és elsírta magát. Egész teste rázkódott, én azonban csak feküdtem és tehetetlenül hagytam, hogy szorosan magához húzzon. 

Mint egy élettelen, megunt rongybaba. Noha, Christopher nem rángatott cérnaszálakon és nem mutogatott mindenféle jött-mentnek, akik az előadására voltak kíváncsiak, rendkívül kimerültnek s megtörtnek éreztem magam. Mintha nem a legjobb barátnőmet, hanem engem vert volna meg az a rohadék.