The Interview | Az interjú [Christopher Vélez Fanfiction]

26.

(#elveszveazeneben 💙)

(Ne öljetek meg az fejezet elejéért😔) 

Kate

„Izzadó tenyérrel, kocsonyaként remegő testtel szálltam ki a taxiból a házunk előtt. Megszámlálhatatlanul sokadik sóhaj hagyta el a számat, amikor a sofőr mellém pakolta a bőröndjeim s a jussa zsebre rakása után elhajtott. Kavargott a gyomrom; egy falat étel nem ment le a torkomon tegnap óta, csak vizet és gyümölcslevet ittam, annak is már jó néhány órája. 

Fogaim reflexszerűen mélyedtek alsó ajkamba, miután beléptem az előtérbe. A kép igazán idilli is lehetett volna, de korántsem volt az. Nevelőapám komótosan leemelte anya válláról a karját, majd negédes mosolyt erőltetve borostás arcára felemelkedett a kanapéról és elindult felém. Anyu tisztes távolból követte.

- Nocsak-nocsak. Hazataláltál, elveszett madárka? - mért végig a férfi, akit mióta 10 éve hozzánk költözött sem tudtam egyszer sem apának szólítani; tekintete jeges volt, akár egy gyilkosé. Szótlanul leraktam a csomagjaimat. - Igen... De, csak néhány holmiért jöttem.

- Alaposan kiterveltél mindent, ugye? Attól, hogy dolgozol, még a világ nem körülötted forog, kiscsibe. Úgy tűnik, te azt hiszed - köpte felém szavait, egyre közeledve hozzám. Kezeim ökölbe szorultak, a levegő elfogyott körülöttem. Nevelőm lassan végigsimított az arcomon, s lassan elkapta a copfom. Jókorát húzott hajamon, amitől felüvöltöttem. - Hálátlan és mocskos kölyök vagy, Katie! Inkább elköltöztél, minthogy itt maradtál volna, hogy minket segíts. Mégis, mi a francot képzelsz magadról? 

Anya a szája elé kapta a kezét, miután elmebeteg férje ütni-verni kezdett. Eleinte megpróbáltam védekezni, de ahogy az erőm elhagyni látszott, feladtam. Sírtam, fuldokoltam és nyöszörögtem. Mindenem fájt. 

- Ha szólni mersz a zsaruknak, téged sem kíméllek! Megértetted? - intézte szavait anyám felé, aki megrökönyödve és elhűlve bólintott. Hiába ütlegelte a férfi hátát és elvékonyodott hangon könyörgött, hogy ne bántson, az hajthatatlan volt. Egy utolsót belém rúgva leguggolt mellém és a hajamnál fogva felhúzta a fejem. - Azt sem felejtettem ám el, hogy vígan utazgatsz a nagyvilágban... Ráadásul idegen faszokkal... Még a szart is keverném belőled, de látom, jócskán megkaptad, amit érdemelsz tőlem. 

A padló és a szőnyeg a véremtől piroslott, a felsőm is alaposan átázott. A bejárati ajtó hangos csapódása jelezte, hogy a szörnyeteg elhagyta a házat, azonban még mindig nem mertem kinyitni szemeimet. Automatikusan magzatpózba húztam magam, amikor megéreztem egy gyengéd simítást az arcomon..."

- Ne bánts, könyörgöm! Kérlek! - üvöltöttem torokhangon; a fejem rettentően fájt, a szívem pedig úgy dobogott, hogy attól féltem, hirtelen megáll a rám törő sokktól. A simogatás továbbra szűnt meg. Remegve kaptam a kéz után. - Hagyd a...

- Kicsim, én vagyok az. Joel - vont a karjaiba olyan szorosan, amennyire csak tudott. Éktelen zokogás szakadt fel belőlem; fogalmam sincs, a megnyugvástól-e, vagy az álom hatása miatt. Úgy kapaszkodtam a fiúba, mintha az életem múlna rajta. Fejemet meztelen mellkasába fúrva próbáltam meg szabályozni légzésem. - Újra lejátszódott minden, amit a nevelőapám tett velem nemrég... Borzalmas volt...

Barátom karjai egy pillanatra megfeszültek körülöttem, mellkasa egyenetlenül emelkedett fel-le. Mindkettőnket felkavarta mindez. Fejfájásom percekkel később sem akart csillapodni, ezért a mexikói bevizezett egy kisebb törülközőt és homlokomra helyezte. Felhevült bőrömnek megváltás volt a hűsítő frottír. 

Hajnalig virrasztottunk; nem jött álom a szemünkre. Általában a zenehallgatás segíteni szokott, hogy kavargó gondolataim lenyugodjanak, most azonban inkább idegesített, mint használt volna. 

Reménykedem abban, hogy a Pimentel-házban egy kis megnyugvásra lelek majd és ha rémálmok is gyötörnek az elkövetkezendő időben, nem készülök ki ennyire.

***

Más világ. Ez a két szó jutott eszembe, ahogy lezajlottak az ünnepek Joel családjának körében. Utoljára akkor éreztem ennyire otthon magam, amikor legjobb barátnőmékkel töltöttem a karácsonyt egyik évben. A nevelőapámnak természetesen nem tetszett.

Mielőtt azonban nyugodott szívvel élvezhettem volna a Pimentel család felülmúlhatatlan kedvességét és vendégszeretetét, Magyarországra kellett utaznom, ahogy az tervezve volt. Hiába jött velem a szeretett fiú, a félelem és az undor úgy burkolt be, mint a fojtogató köd egy őszi napon.

Talán a szerencse, esetleg anya közbenjárása volt, hogy a házban töltött idő alatt nem futottunk össze rémálmaim főszereplőjével. Annyi cuccot pakoltam bele a bőröndjeimbe, amilyen gyorsan csak tudtam. Akárhányszor az ajtó felé sandítottam, anyu elkeseredett tekintetével találkozott a pillantásom. Nem így tervezte ezt. Egyáltalán nem. Rendezett és szép életet akart, mindkettőnknek. Mondanom sem kell, óriási bukás lett belőle.

- Menjünk, Yoandri már alig várja, hogy végre megismerhessen - csókolt homlokon Joelito, miután felhúzott a kanapéról és körém fonta karjait. Abuelita Tere apró mosolyra húzta arcát, ahogy unokáját figyelte. Elmosolyodtam. - Ne várassuk meg Yoyo-t!

Amint elköszöntünk a házban tartózkodóktól, elindultunk ahhoz kávézóhoz, ahová a találkozót beszélték meg a fiúk. Negyed óra sétát követően megpillantottuk a fülbevalós, tetoválásokkal tarkított kubait. A teraszon üldögélt, a telefonjába mélyedve. Barátom finoman megköszörülte a torkát, mire Yoli széles mosolyra húzva ajkait felállt a helyéről és lepacsizva a haverjával egy csontropogtató ölelésben részesített. 

Egy finom tejeskávé és egy sütemény mellett elmeséltem, hogyan ismerkedtünk meg a mexikóival. Yoandri a barátja verzióját oda-vissza tudta, ám kíváncsi volt az én szemszögemre is. Miközben beszéltem, Joel keze végig a combomon cikázott fel s alá. A kubai le sem vette rólam a szemét, olyan áhítattal hallgatott.

- Aranyos az akcentusod - jegyezte meg kedvesen, amint elhallgattam. A poharam fülével játszva elpirultam. - Köszönöm.

- Nem hittem volna, hogy ez a mamlasz megszegi a fogadalmát és még 30 éves kora előtt összejön egy ilyen édes lánnyal, mint amilyen te vagy - bökte meg játékosan a mellettem ülő vállát, aki szem forgatva egy puszit lehelt az arcomra. - Ne is foglalkozz azzal, amit mond. Féltékeny...

Kuncogva hallgattam a két fiú csipkelődését, miközben rendeltem még egy sütit. Olyanok voltak, mint Clau és én, annyi különbséggel, hogy legjobb barátnőmmel picivel sűrűbben láttuk egymást, mint Yoyo és Joelito. 

Ahogy a lányra terelődtek gondolataim, egy kicsit elszomorodtam. Hiányzik a bolond feje. Sajnos a hazalátogatásom alatt nem tudtunk találkozni, mert Mexikóban volt Chris-l, a fiú szemműtétje miatt. Most pedig, a családjával tölti idejét s már alig várja, hogy Miami-ba utazzon, hogy újra összeálljon a mi kis csapatunk. 

Azt hiszem, régen nem töltöttünk ilyen hosszú időt egymás nélkül. Hm, talán nekem is visszaszámlálást kellene kezdenem.