Ami benned van(JM) ~ Befejezett

III.

A tervem, ami szerint lefogyok és kikupálom magam, hogy megmutassam az egoista exemnek, milyen cseszett jó nő vagyok valójában, már aznap este halálba torkollott, miután vígaszt találtam két doboz pizzában. Mikor felfedeztem az evés csodáját, azt, hogy az ételeknek ízük is van, hogy ha egy normális adagot eszek, akkor nem leszek éhes, hogy nem csak egy kanállal vagy egy féllel kaphatok a legtöbb dologból, úgy éreztem egy másik világ nyílt meg előttem. Elkezdtem élvezni az evést, s egyre többet és többfélét akartam. Élveztem, hogy nem számolgatom a kalóriákat, hogy nem húzogatom a bőrt a hasamon vagy a combomon nem létező felesleg után kutatva, élveztem, hogy nem éreztem megbánást amiért többet ettem, hogy nem mozogtam le amit befaltam.

S most bántam, hogy az évek során csak ettem és ettem és ettem, s egyedül maradtam széles valagamnak köszönhetően. Mert mikor az embert nem szeretik - s ezt még a szemébe is mondják - akkor úgy van vele, hogy talán annak valakinek igaza van és változtatni kell. Valamit elrontottam. Valamit rosszul csináltam, ennek a következménye, hogy nincsenek se barátaim, se szerelmem, csak lenyalt evőeszközök meg pár üres doboz és zacskó. 

-Te legalább szeretsz. - mondtam a kezemben lévő táblás csokinak, miközben kibontottam a csomagolását. - Táplálsz, hűséges vagy s nem is vágod a fejemhez, hány kalóriánál tartok a mai nap. Igaz barát és szerető vagy. - tárgyaltam meg vele a bánatom, majd egy szép darabot le is haraptam belőle. Valamikor talán fogorvoshoz is el kellene mennem, nem tudom mi van a számban, ételmaradék vagy egy kósza szuvas fog. 

Így teltek a napjaim a szakításom óta. Ettem, sírtam, ettem, sírtam s ennek következtében híztam is. Párhuzamosan működött az egész, mintha minden és mindenki ellenem szövetkezett volna. Kegyetlenül fájt az egész, főleg az, hogy tudtam, nem jó utat választottam a vígasztalódásra, mert a sok felesleges édesség, étel és cukros lé nem tett jót a testemnek, de abban a helyzetben magasról tettem rá. Jól esett, egy kis időre boldoggá is tett, aztán mikor a hatása elmúlt, ismét szomorkodtam és bánkódtam a történtek miatt. 

Éppen a közösségi oldalak bugyraiban jártam, görgettem, ítéltem eleveneket és holtakat, mikor valami szemet szúrt számomra, mégpedig Jin állapota, ami továbbra sem lett szinglire állítva, viszont az én nevem helyett már valaki másé díszelgett a profilján, hatalmas gratulációk közepette. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami végleg betette nekem a kaput, amitől eldöntöttem, ezután nem lesz megállás. Nem fogok meghátrálni senkitől és semmitől, ez most már biztos. Igen, sokszor voltam ilyen elhatározott, de most az egyszer tényleg megteszem. 

Dühöngve gurultam le az ágyamról, már amennyire sonkáim engedték és az egy szekrényem felé indultam, amiben azt a dobozt tartottam, ami a közös emlékeinket őrizte magában. Tudom, hogy béna és gyerekes, mintha valami vak, ködben élő kis csitri lennék, de nem tudtam vele mit csinálni, egyszerűen minden közös kis apró cókmókot megőriztem. Randikról, apró ajándékokat, fényképeket. Egy nagyobb méretűt kiemeltem közülük és a kezembe vettem, bár nem láttam tisztán, egyrészt a remegő kezemtől, másrészt a könnyektől homályos látásom miatt. Csak néztem a mosolygós arcunkat - az enyém fele akkora volt, mint most - ahogyan egymáshoz bújva néztünk a kamerába, és boldogok voltunk mind a ketten. 

Remegő kezekkel pakoltam fel a közös képünket a szobámon lévő parafatáblára, és megálltam a szoba túlsó végében. Eleinte csak bámultam a képet, végül pedig megfogtam az egyik kést, ami a kezembe akadt, mert szokás szerint csak ettem valamit és SeokJin fejébe vágtam, pontosan a feje közepén. Eszelős mosollyal néztem, ahogyan a tökéletes arca és bőre most egy lyukkal lett gazdagabb, majd az íróasztalom elé ülve, felhajtottam a laptopom tetejét és a neten azonnal konditerem vagy valami sportszalon után kezdtem el kutakodni, rövid időn belül pedig meg is találtam, amit kerestem. Egy nagy csarnok volt a városban, nem is olyan messze tőlem, így nem esett nehezemre eljárni oda. A képek alapján tágasnak tűnt, volt külön női és férfi részleg, ezen kívül pedig nem csak kondizni lehetett ott, hanem külön edzővel mindenféle feladatokat csinálni, akár csoportosan, akár egyénien. Boldogan írtam fel egy cetlire a címet és az első telefonszámot ami a szemem elé akadt, miközben egy mély levegőt véve elgondolkodtam azon, vajon jó ötlet ez? Mert tény, hogy nem voltam már teljesen önmagam és nagyon sokat változtam külsőleg negatív irányba. De ugyanakkor jól éreztem magamat. Úgy éreztem kényelmes az életem. Felálltam és az embernagyság méretű tükör elé álltam. Megnéztem magamat szemből, oldalról, forogtam mint a kutya aki a saját farkát kergeti, és szomorúan konstatáltam, hogy igen. Kövér voltam. Nem husi, nem dundi, nem pufók. Kövér. Dagadt. Majdnem tizenöt kilóval több voltam, mint eddig, és ez nagyon sok volt a régi alakomhoz képest. A bőröm a hirtelen hízás miatt elcsúnyult és csíkos lett, nem is beszélve arról, a ruha nagy része nem is jött rám. 

Eleinte hülyeségnek gondoltam az egészet. Úgy éreztem, hogy úgysem fog menni, nincs aki támogasson, nincs aki meglökjön előre, csakis előre, nincs aki felhúzzon ha valamiért elesek. Úgy éreztem, el fogok bukni, nem lesz semmi eredménye az erőfeszítésemnek. Féltem, hogy Jin fog nyerni, féltem, hogy igaza lesz, féltem, hogy nem leszek már többé olyan, mint régen. 

De tévedtem. Ahogyan a tükör előtt álltam és a jövőn gondolkodtam, abban a pillanatban a fogyásomhoz vezető út megoldódni látszott. Egy akkor még számomra ismeretlen fiú személyében.