Ami benned van(JM) ~ Befejezett

I.

A plafont bámulva gondolkodtam az elmúlt évek eseményein, az első napoktól kezdve, egészen a mostani napokig. Mikor gimnazista lettem, az egyik legszebb lány voltam az évfolyamomban. Vékony voltam és atlétikus, csinos, minden jól állt amit csak magamra vettem, a fiúk gyakran megfordultak utánam, randira próbáltak elhívni és különböző bálokra, Valentin napon a szekrényem tömve volt romantikus levelekkel, édességgel. Minden lányos bulira, ottalvós partira hivatalos voltam, ahova örömmel el is mentem, minden rendezvényen megmutattam az arcomat, ezeket pedig tetézte, hogy okos voltam, sokat tanultam, kitűnő eredményeim voltak. Mindenben és mindig a legjobbak között szerepeltem, s ahogyan minden lány, én is az álom fiút kerestem magamnak, aki minden tekintetben illik hozzám, akivel a tökéletes párt alkottuk, akire mindenki féltékeny, akit mindenki utánozni akar. 

És azt a fiút meg is találtam. Csak őrá néztem éveken át, csak ő volt fizikai és lelki szemeim előtt. Magas volt, nagyon magas. Kiemelkedett minden fiú közül, de nem csak termetével, hanem megnyerő külsejével. Vállai szélesek voltak, az egész teste izomból állt, de mégsem volt ettől taszító. Haja tökéletesen állt, mindig ugyanabban a fazonban, a divat mintha a vérében, a génjeiben lett volna, egy adonisz volt. Az iskola szépfiúja, a menő diák, a lányok bálványa, a fiúk példaképe, a tanárok kedvence, más szülők hasonlítási alapja, saját családja büszkesége, aki saját autóval rendelkezett, ezzel növelve vagányságát, és aki viszonozva érzéseimet, kiszemelt magának.

Kim SeokJin.

Soha nem felejtem el a napot, mikor a szekrényemben pakolásztam, mikor valaki megállt mellettem és megkocogtatta a vállamat. Ő állt mellettem, szinte tornyosult ahogyan lepillantott rám, szemei mosolyra húzódtak ajkaival együtt, ahogyan felmérte lényemet, én pedig piros arccal bámultam vissza rá. 

-Minji, igaz? - kérdezte kissé megemelve vállait, csak hogy biztos legyen abban, hogy jól szólított meg. 

-Igen. - hebegtem a választ remegő gyomorral, miközben azon gondolkodtam, hogy álmaim sráca majd észrevesz, megszólít és beszédbe elegyedik majd velem. 

-Nos, Minji, eljönnél velem a végzős bálba? - kacsintott, miközben keresztbetett karokkal a szekrénynek dőlt, onnan nézett rám. Az egész folyosó minket nézett, és ha próbálták leplezni, akkor is láttam, hogy a fülük erre van és piszkosul tudni akarják, miről zajlik a társalgás, amint pedig a végzős bált meghallották, szájuk elé kapva várták a válaszomat. A végzős bál hatalmas dolog volt, főleg ha egy nálad idősebb fiú visz magával. 

-Én? Miért pont én? - kérdeztem vissza teljesen meglepetten, hiszen fogalmam sem volt arról, miért pont engem szemelt ki magának, miért pont most, miért, miért, miért. Ő egy utolsó éves, nagymenő volt a suliban, én pedig három évvel alatta jártam. S bár népszerű voltam, ilyenre egyáltalán nem számítottam. 

-Te jól nézel ki, én jól nézek ki. - vont vállat. - A suli két legszebb diákja, akinek párja nincs a világon. Szerintem igazi szenzáció lehetne belőle. Mindkettőnknek vannak elvárásai, s látom meg is ütjük egymásét. Tökéletes lenne, nem gondolod? 

-D..de. De igen. Egyetértek. - bólogattam hevesen, miközben szívem kalapált a helyén, majdnem feladta a szolgálatot a sebes munkától. Csak néztem Jin hatalmas szemeibe, amelyek mosolyogva néztek vissza rám. 

-Akkor majd még beszélünk. Majd megírod hol laksz, érted megyek. Lehet addigra veszek egy még jobb autót. - csapta össze a tenyereit, a következő pillanatban pedig lehajolt hozzám, és az arcomra nyomta ajkait. Mintha vatta vagy felhő simogatta volna a bőrömet, olyan puha volt és gyengéd, szemeim pedig bekönnyeztek az ismeretlen érzéstől. Mindenki minket nézett, ezek után pedig nem is volt kérdéses, kettőnk között bizony lesz valami. 

Mindenki tudta, hogy járunk. Jin elballagott, de rendszeresen megfordult a suli területén, mikor értem jött, elvitt, vagy valamilyen eseményen részt vettem, ő pedig jött és megnézett. A tenyerén hordozott, a fél világot megszerezte számomra, még csak kérnem sem kellett. Boldog voltam mellette. 

Aztán egy napon, megváltozott az egész életem. Én magam sem tudom, hogyan történt, mit csináltam, csak így alakult. Egy kis kilóval indult az egész történet. Egy kiló hízással, de hát azzal ki foglalkozik, aki pedig olyan alkattal rendelkezik, mint én, annak még talán jót is tett, hogy egy kicsit megformásodott. Szépültem, híztam, boldog voltam. Ami pedig egy kilónak indult, az később a kétszeresére, háromszorosára emelkedett, mint az én kerületem és térfogatom is. A magas lányt, aki voltam, már könnyebb volt átugrani, mint megkerülni, a ruhatáram már a felnőtt, kerek embereknek való részről választottam. Ez pedig a barátomnak is feltűnt, aki szóvá tette nekem, hogy ha átölel, akkor nem érnek össze a karjai. Nem tagadom, vérig sértett ezzel a mondatával, bánatomban pedig a csokoládébe menekültem. Később ők lettek a legjobb barátaim, mikor a népszerűség elhagyott. Már nem voltam más, csak egy emberi gombóc, egy labda, aki gurulva közlekedett a házában, de nem féltem, abban a tudatban éltem, hogy barátom van, egy stabil kapcsolatom, s a fiúm, a szerelmem nem a külsőmet kedveli főleg, hanem azt, ami bennem van, így nem féltem. 

Míg egy napon el nem jött hozzám. Nem csókolt meg, nem ölelt át és nem ért hozzám. Kimérten és hűvösen leült mellém a kanapéra, tisztes távolságra tőlem, tekintetét pedig rám emelte. Szívem dobogott, torkom összeszűkült, ahogyan vártam, mit szeretne ilyen komoly arccal mondani, aztán pedig kimondta azt az egy szót, ami tönkrevágta az életemet.

-Szakítsunk. 

------------------------

*Bocsánat, hogy ennyit késtem vele, már régen elkezdtem, de pár napja a gépem úgy döntött nem szolgál engem többet, feladja a velem való szerelmi kapcsolatot és elhagy. De szerencsére apukám megrendezte a gépházát és ismét spanok vagyunk <3

U.i.: Mielőtt valaki a nyakamnak ront, hogy sértő a könyvem, tisztázni akarom, hogy nem vagyok sem csúfolós fajta, sem pedig gúnyolódós. Szívemen viselem a pufi sorsot mert..khm...anyukám sem egy nádszál, de én szeretem az ölelnivaló húsos kis embiket, és nincs velük problémám, sőt, mélységesen elítélem azokat, akik másokon nevetnek és szórakoznak. Nem mondom, hogy néha nem teszem meg, ha tényleg olyan a helyzet, de nem jellemző rám másokat főleg olyan dolgok miatt bántani, amiről nem is tehetnek. ^^