Ami benned van(JM) ~ Befejezett

XVIII.

Lábaim sietve kulcsoltam össze Jimin derekán, ami elérhető volt számomra, tekintettel arra, hogy lehajolt. Ezt követően nem volt rest megemelni engem, de olyan könnyed mozdulattal, mintha a súlyom egy darab tollpihével lenne egyenlő, és ajkait el nem szakítva az enyémektől, elindult velem valamerre. Szorosan átkulcsoltam a karjaimat a nyaka körül, s onnantól kezdve tettem arra, mi helyes mi nem, úgy csókoltam csukott szemekkel, mintha soha életemben nem éreztem volna magam körül férfi karokat. 

Hirtelen hátam a kemény falnak csapódott, ahogy egy magasabb asztalra felpakolt, s egy enyhét nyögtem ahogyan éreztem egy apró is fájdalmat. 

-Bocsánat. - suttogta ajkaimra s éppen hogy ezt kibökte már vissza is tért a romantikus kis pillanatunkhoz, majdnem megfulladtam attól a heves csatától amit szájunk vívott, s látszólag ő volt a nyerő, minden érzelmemet, gondolatomat felszabadítva. Mikor pedig elszakadt tőlem, engem lógva hagyva, égő, forró ajkakkal, amik még nem álltak készen a szabadságra, nem is sejtettem, hogy még messze nincs készen. Államon át a nyakamra tévedt az a szenvedélyes, húsos száj, szememet pedig lehunytam, ahogyan megéreztem, mit is csinál. Kezem ösztönösen markolta a pólót a hátán, miközben akár egy olcsó lotyó, úgy vágtam neki magamat vigyázzba a konditeremben található asztalon. 

-Ne. - pattantak ki hirtelen a szemeim, hiszen leesett nekem, hogy mit is csinálunk. Bármennyire élveztem minden mozdulatát, bármennyire akartam, hogy olyat csináljon velem, amit soha nem felejtek el, valamiért tudtam, hogy ezt nem szabad. Én még nem voltam lelkileg készen erre, s tudtam csak arra használnám a fiút, hogy elfelejtsem a sérelmemet. Jelenleg nem volt más számomra, mint egy jó barát, aki segít nekem kicsit formálni a testem. Nem mondom, hogy később nem kaphat belőlem többet mint most, de még nem akartam magamat odaadni neki. Még nem. Még. 

Lihegve, pihegve pillantottam az előttem álló srácra, aki mosolyogva figyelte minden vonásomat, ezzel nem könnyítve meg a dolgomat. Mellkasom száguldozott fel és le, nem bírt nyugodni magával, testem vágyott az érintésére, ajkam még vágyott a csókjára, agyam pedig legszívesebben eltolta volna, el a világ végére. 

-Várjunk még kicsit, rendben? - néztem rá kissé kínosan, amiért az előbb úgy viselkedtem, mint egy kiéhezett szajha. 

-Én várok, ha te ezt szeretnéd. - kacsintott. - Bár végignézve rajtad, nem ezt látom. 

-Mert... - néztem félre kínosan. - Mert ha így rám mászol, mit vársz, hogy majd ellöklek? 

-Ha annyira nem akarnád a dolgot igen, el kellett volna löknöd magadtól. De megértelek. - emelte fel a kezeit védekezően. - Majd máskor ne vegyél fel olyan ruhát, ami nekem tetszeni fog. Nem mászok rád. Remélhetőleg. 

Miután ellépett előlem lesegített az asztalról és megigazítottam a derekamon az összegyűrődött atlétám alját. Keze kicsit még elidőzött a csípőmön, amit finomat letoltam magamról és megigazítva szétesett frizurámat felpillantottam rá. 

-Menjünk vissza? - mutattam arra a padra, amin mint megtudtam, felüléseket kell csinálni. 

-Mondok jobbat. - hajolt közelebb hozzám. - Mi lenne, ha ma ejtenénk az edzést, és elmennénk valamerre? 

-Hova? 

-Nem is tudom. - gondolkodott el egy pillanatra. - Mondjuk moziba? Tudom, kicsit sablonos, de mivel nem ismerjük egymást még annyira, kezdetnek egész jó. 

-Jaj, utálom a mozit. - ráztam meg a fejemet. - Jin minden pénteken moziba vitt, mikor még csinos és népszerű voltam, és mindig a leghátsó sorban csókolóztunk és fogdostuk a másikat, amíg vége nem lett. Nem igazán komálom azóta a helyet...

-Jó. - fújtatott Jimin halkan. - Akkor mi lenne, ha elmennénk a parkba? Mondjuk biciklizni? Úgyis mozgás, mi pedig azt szeretjük. 

-Nem szeretek biciklizni, mióta Jin...

-Tudod mit? - csattant fel és hátrált tőlem három lépést. - Akkor ne menjünk sehova. Úgy látszik az egész életed tönkre lett téve, nincs hely ezen a Földön ahová el tudnálak vinni. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy egy kicsit is kinyisd a szemeid és túl láss a sérelmeiden. 

-Nem mon...

-Nem is érdekel. - kapta fel a cuccait a kis padról, a törölközőt pedig a nyaka köré dobta. - Tudod. - fordult felém, szemei már messze nem voltak olyan barátságosak, mint korábban. - Néha sajnállak. Nem azért, mert így jártál, vagy mert megváltozott az életed, hanem mert annyira sötét vagy, mint egy végtelen alagút. 

-Hogy mered? - tátottam el a számat. - Nincs jogod ahhoz, hogy ilyen módon sértegess. Azért, mert mindenki mással úgy beszélsz, ahogyan neked éppen a kedved vagy hangulatot tartja, attól még velem nem teheted meg. Nem szolgáltam rá arra, hogy rajtam vezesd le a kitöréseid, úgy látom igaz a hír. 

Jimin szó nélkül meredt rám, esküszöm a fél szeme még tikkelt is, majd hátat fordítva nekem kiviharzott az ajtón. 

És mily meglepő, leesett egy kép a falról. És az én szívem is leesett a helyéről a fájdalomtól.