Ami benned van(JM) ~ Befejezett

V.

-Minden oké lesz. - motyogtam magam elé, miközben a pulcsim aljára csiptettem azt a jelzőt, amitől automatikusan megáll a gép, ha eltaknyolnék rajta. - Igen, mindenki magával foglalkozik, senki nem fog engem nézni. Igen, megmutatom milyen keményen dolgozok, milyen szorgalmas tudok lenni. Így is terveztem az elkövetkezendő pár órát, csendben, megbújva távol mindenkitől. Eleinte csak sétáltam a padon, s olyan tíz perc után már éreztem is, hogy ez nem lesz jó, nagyon elszoktam az intenzív mozgástól. De nem akartam gyengének vagy szerencsétlennek tűnni, így ahelyett, hogy leszálltam volna róla, pár fokozattal feljebb vettem a sebességet. Lábaim alig bírták tartani az ütemet és a saját súlyomat, ezért megfogtam a kezem mellett lévő kapaszkodót, és annak a segítségével próbáltam jobb belátásra bírni magamat. 

-Nem is tudtam, hogy teheneket is beengednek ide. - hallottam a hátam mögül egy fiú hangját, de nem foglalkoztam vele, csak kitartóan magam elé bámultam, és a kijelzőre, ami mutatta a pulzusomat, a megtett távolságot és még ki tudja mennyi mást, amit nem tudtam, mit is jelent. 

-Engem az aggaszt, hogy mi van, ha leszakad tőle az emelet? - kérdezte valaki, s bár nagyon bántottak ezek a burkolt sértések, nem mutattam semmi jelét annak, hogy hallottam volna, pláne nem azt, hogy rajtam ragadtak volna. 

Viszont rövidesen megmutatkozott tapasztalatlanságom és szerencsétlenségem, mert fogalmam sincs hogyan történt, de észrevétlenül pillanatok alatt háromszor akkora sebességre vettem a futópadot, lábaim pedig nem bírtak lépést tartani a szalaggal, és egy percen belül akkorát estem mindenki szeme láttára, hogy csoda, tényleg nem szakadt le alattam az emelet. Csukott szemekkel feküdtem hason, félig a földön, félig a gép alján, ami abban a pillanatban le is állt, és síri csendben hallgattam, ahogyan mindenki döbbenten emészti a történteket, majd eget rengető nevetésben törnek ki. Olyan erősen haraptam a számat, hogy szinte már éreztem a fémes ízt, úgy próbáltam visszatartani a sírásomat, miközben lassan feltápászkodtam és a térdeimre ülve dörzsöltem a homlokomat, amin éreztem az egyre csak növekvő dudort. A francért sem pillantottam volna föl, mert nem akartam látni a megvető és szánakozó pillantásokat. 

Nem tudom, meddig ülhettem ott egy helyben és szomorkodhattam, mikor hirtelen két cipő jelent meg előttem, közvetlen a térdeim előtt. Megállt és nem csinált semmit, viszont éreztem a vállamon egy gyengéd tapogatást, így kénytelen voltam felpillantani és ránézni az előttem állóra. Az a fiú állt előttem, aki korábban egy boxzsák előtt állt és olyan mérges tekintettel nézett végig az egész termen, és aki olyan jól nézett ki, hogy csak reméltem ő nem veszi észre, mennyire zavarban vagyok attól, hogy előttem áll és rám bámul. 

Kezét kinyújtotta felém, mereven és egyenesen tartotta nekem, miközben szemeivel engem fürkészett és csendben álldogállt velem szemben. 

-Állj fel. - mondta halkan, de mégis olyan tekintélyt parancsolóan, olyan magabiztosan, mintha csak az időt kérdezte volna meg. Habozva ugyan, de megfogtam a felém nyújtott kezet, ő pedig mindenféle nehézség, bajlódás vagy arckifejezés nélkül azonnal felhúzott a földről és a talpamra állított. Kezemet elrántottam és a hátam mögé rejtettem, ő pedig megvakarta az orrát miközben a fél kezét a nadrágja zsebébe rejtette. - Megütötted magad? - kérdezte és végignézett rajtam, utána pedig a futópadon. A pulcsim aljához érve leszedte róla az apró csipeszt, amit sikeresen magammal rántottam és visszahelyezte az apró kis gombot a helyére. 

-Nem. - válaszoltam megszeppenve, pedig ez nem volt igaz, volt egy olyan gondolatom, hogy talán eltörtem térdem kalácsát, bár utána elvetettem az egészet, akkor valószínűleg nem bírnék rá állni és üvöltenék a fájdalomtól.

-Ti meg mit bámultok? - fordult hirtelen a kisebb tömeg fele, aki mindenféle susmus és csacsogás közepette minket nézett, hatalmasra meresztett szemekkel, viszont amint meghallották a dörgő hangot, hirtelen mindenki lesütötte tekintetét. - Szégyelljétek magatokat, hogy semelyikőtökben nem volt annyi, hogy felsegítse miután látta, hogy elesett. Undorítóak vagytok és szánalmasak. Ti sem így születtetek. - mutatott végig a többiek testén fel és le, miközben megfogta a csuklómat és közelebb húzott magához. - Gyere velem. - mondta halkan én pedig engedelmesen követtem, miközben azon gondolkodtam, vajon ki lehet ez az ismeretlen, akinek olyan hangja van, amitől a hátamon végigfut a hideg és aki úgy látszik képes rettegésben tartani egy teremnyi embert, mert nem elég, hogy szétszéledtek miután rájuk szólt még félre is ugrottak előtte, csak hogy helyet adjanak neki. 

Fogalmam sincs, hogy ki volt ez a valaki, de volt egy olyan érzésem, tekintélye van és ha esetleg sikerülne valamilyen csoda folytán magam mellé állítani, akkor bizony kifogtam magamnak egy jó kis partit.