Ami benned van(JM) ~ Befejezett

II.

-De...de...de miért? - kérdeztem vissza, miközben már éreztem a torkomban folyamatosan növekvő gombócot. Rémülten kaptam Jin keze után, amiket távol tartott tőlem, hogy még egy ujjal sem tudjak hozzájuk érni. Már akkor tudtam, mit fog nekem mondani, mit akar ezzel a komoly nézéssel, szótlansággak közölni velem, de meg akartam várni, míg kimondja. Tőle akartam hallani az okot, amiért most így évek után benyögi nekem, hogy dobni akar, csak úgy a semmiből. 

-Nézz rám. - mutatott végig magán, én pedig követtem kezének a vonalát. - És most nézz magadra. - mutatott rám. Tekintetében mintha megvetés bújkált volna, mintha úgy akart volna tenni, mint aki nem akar bántani, de közben minden mozdulata, szava kés volt bennem. - Ez nem működik. Már nem az a lány vagy, akit megismertelek. - rázta meg a fejét. 

-És mégis mi változott volna meg? - remegett a hangom. - Mi a problémád hirtelen? Ugyanaz az ember vagyok, mint voltam. 

-Nem. Nem az a lány vagy, akit megszerettem. Az a lány szép volt és vékony. Nem evett egész nap, nem kellett neki hónapról hónapra nagyobb ruhákat vennem, és mellette kidobni a régieket. Az a lány jól mutatott mellettem, s én sem szégyelletem magamat a közelében. Felvállaltam a kapcsolatunkat. Most már ezt nem tenném meg. 

-Szóval szégyellsz? - kérdeztem, miközben hagytam, hogy az első könnycsepp szabadon lecsússzon az arcomon. 

-Hát...igen. - bólintott határozottan. - Nézd, én nem akarlak megbántani...

-Ezzel elkéstél. - töröltem meg a szememet. - Megbántottál. Borzasztóan fáj, amit csinálsz. Csak azért szakítani velem, mert egy kicsit meghíztam. 

-Kicsit? - vonta fel SeokJin a szemöldökét. - Szinte gurulsz mellettem Minji. Ezen nincs mit szépíteni, kövér vagy. Kövér. Akárcsak egy malac. - vágta a fejemhez kíméletlen szavait, én pedig remegő ajkakkal próbáltam minden fájdalmamat magamban tartani, több-kevesebb sikerrel. Mondta volna, hogy már nem szeret, mondta volna, hogy megunt, vagy hogy mást talált magának. Még azt is jobban elviseltem volna, ha bejelenti, hogy meleg, de azt, azt, hogy ilyen könyörtelenül a szemembe mondta, hogy a szakításunk oka az néhány felesleges kiló, ez mindennél jobban bántott. Nem én akartam meghízni. Nem akartam, és azt sem tudom, hogyan történt. Csak megtörtént. Már nem jöttek rám a csinos, vékony, kis méretű ruháim. Már nem jöttek rám az elegáns, szexi fehérneműk, csak a nagy, mama darabok amik közül annyira kevés volt a választék, de nem tudtam mit kezdeni vele, hordanom kellett. SeokJin azt hitte, nekem egy élmény így járnom-kelnem, így élnem, mintha egyébként nem szenvedtem volna eleget. 

-Kegyetlen vagy. - vágtam hozzá az első szót, ami eszembe jutott róla, de látszólag nem hatotta meg. Csak csendben üldögélt mellettem, éreztem, alig várta, hogy végre mehessen, hogy végre megszabadulhasson tőlem, én pedig úgy gondoltam, ha neki ez kell, én bizony nem állok az útjába. 

-Nem mondanám. - magyarázta tudálékosan. - Inkább csak realista. Mármint...nem lehet szépíteni azt ami már egyébként is csúnya. Felesleges. Nem éri meg. Miért mondjam neked, hogy szép vagy, ha egyébként nem gondolom úgy? Hurka itt, hurka ott. Lóg a karod. Feszül rajtad a nadrág, ha leülsz olyan vagy, mint egy vízen úszó matrac. - mondta válogatott sértéseit, én pedig meg is lepődtem magamon, mert tűrtem. Nem hajtottam el a francba, nem vágtam hozzá valami jó keményet, nem adtam neki olyan pofont, hogy a haja egy hétig egy helyben álljon tőle. Csak hallgattam és tűrtem, ahogyan engem leszólt és megbántott, ami pedig a legjobban fájt, hogy nem tudta, hol kellene abbahagyni. Elsütötte az összes sértő viccét, mindenféle szót és jelzőt aggatott rám, és nem is bánta. Nem gondolta azt, hogy talán ez sok, talán ez erős és durva, mintha csak egy színpadon állt volna és egy közönségnek próbálta volna mutogatni a vicces énjét. Én nem szórakoztam olyan jól, mint ő. 

-Legyen. - bólintottam. - Ha ezt akarod, akkor szakítsunk. Ha neked csak a külső kell, ha neked nem számítanak a belső értékek, akkor csináljuk ezt. Itt és most a közöttünk lévő kapcsolatnak vége. 

-Örülök, hogy sikerült megbeszélnünk. - bólogatott, miközben felállt és megigazította magán a nadrágját. - Segítsek felállni? - tartotta felém a kezét, én viszont csak elcsaptam azt az arcomtól, és saját erőmből sikerült követnem a példáját. 

-Nincs szükségem rád. Remélem boldog leszel, és megtalálod álmaid nőjét. - mosolyogtam rá remegő gyomorral, miközben belül mindenem égett és marta a fájdalom, a keserűség. - Remélem ő végig megfelelő marad a számodra. 

-Hát, meglátjuk. - vont vállat. - Végülis, nézz rám. Sorban állnak értem. - kuncogott és kisétált az ajtón, ezzel együtt pedig az életemből is. Egy ideig nem mozdultam, csak álltam egy helyben és sírva fakadtam. Bántott, hogy ilyen fordulatott vett a sorsom, bántott, hogy meghíztam és csúnya lettem, bántott, hogy nem kellettem már senkinek. Kezemet a bejárati ajtóra csúsztattam, homlokmat pedig neki döntöttem, s magamnak egy ígéretet tettem. 

-Ígérem Kim SeokJin, hogy lefogyok, és bosszút fogok állni. Meg fogod látni, hogy mit vesztettél el.