Ami benned van(JM) ~ Befejezett

XXVII.

Jimin POV: 

Napok, hetek majd egy hónap is eltelt és én nem találkoztam Minjivel, nem hallottam felőle s hogy teljesen őszinte legyek, nem is nagyon akartam. Egyszerűen az az este olyan szinten betette nálam a kaput, hogy nem voltam kíváncsi a lányra. Nem bírtam felfogni, hogy lehet valaki ennyire sötét ezen téren, elvileg volt már barátja, tudja hogyan működnek ezek a dolgok és mégis, annyi célzás, annyi utalás és még mindig nem esett le neki, hogy szeretem és igenis érzek iránta s nem, nem kamuzok vagy csak szórakozok vele, hanem komolyan gondolom. 

Tetszett, hogy azon a napon belépett az ajtón, nem foglalkozva azzal, hogy mindenki nézi, felvállalta a testét s azt, hogy nem olyan kívülről, mint átlagban a többiek. Bár ezt még meg kell értetnem vele, semmivel sem másabb, mint a lányok nagy része. Valami nagyon rosszul működött a fejében s azoknak a fejében is, akik elhitették vele, hogy kövér. 

Mikor elmentem hozzá nem voltam rest jó alaposan megnézni mindent magamnak, ezek közé pedig beletartozott néhány kép is, ami a régi énjét ábrázolta, s meg kell mondanom, hogy most, ebben a testben jobban tetszik, mint ha úgy találkoztam vele. Betegesen sovány volt, szinte már undorító módon, nem pedig a szépen. Most volt kiteljesedve. Most volt szép, tökéletes a számomra. 

Tudom, hogy egy ideig elment a konditerembe és engem keresett, megkértem a recepción dolgozó lányt, hogy figyelje nekem s értesítsen, ha ott van vagy kifejezetten engem keres. Azokon a napokon kerültem a helyet, s vagy itthon próbáltam meg edzeni, vagy pedig elmentem valamerre, egy olyan részre a városban, ahol biztos, hogy nem fogunk összefutni. Így menekültem előle, szégyentelenül és gyáva módon, mert gondolkodnom kellett rajta. S azon, mi is van kettőnk között. 

A kanapémon ücsörögtem, kezemben pedig a telefonomat forgattam, ami egy ideje nem csörrent meg. Eleinte hívott rendszeresen, teletömte az üzeneteimet mindenféle bocsánatkérésekkel és meghívásokkal ide vagy oda, de én egyszerűen ignoráltam, úgy gondoltam ennyi büntetés azért jár neki. Ha már ő szúrta el a báljának estéjét, nem pedig én. Viszont úgy éreztem, ezzel legalább akkora fájdalmat okozok magamnak, mint neki. Hiszen nem csak érzelmi szinten vonzódtam hozzá, hanem fizikailag is. Akárhányszor csak megpillantottam, nem bírtam parancsolni magamnak, mintha valami megszállná a testemet minden egyes alkalommal, mikor a közelemben van. Kezeim nem is foglalkozva azzal, hogy én mit akarok automatikusan engedélyt adtak maguknak arra, hogy felfedezzék a testét, végigtapogassák minden porcikáját. Ajkaim úgy csókolták, mintha nem lenne holnap, s minden egyes kis részem, testem apró sejtje vágyott arra, hogy egyszer többre is jussak vele. Sokszor elképzeltem már az alkalmat, agyamba beleégett a saját kis filmem arról, hogyan történne meg a dolog, de mindig megálljt parancsoltam magamnak, mert úgy látszott bár Minji ég minden érintésem alatt, mintha blokkolná magát attól, hogy haladjunk valamerre. Ha én léptem felé egyet, ő kettőt hátrált s bár a szakadék sosem volt nagyobb, mint előző alkalommal, nem jutottunk semerre. Ez pedig frusztrálttá tett, hiszen ha kéjesen odavágja nekem magát mindig, mikor éppen úgy akarom, miért állít meg mikor már nehéz kontrollálnom magam? 

Mély levegőt véve úgy döntöttem, nem bírok várni tovább, eleget szenvedett ő is és én is, s bár tudtam, hogy az utóbbi időben biztosan tanult a vizsgáira, nem létezik, hogy egy percre sem jutottam volna egyébként közben eszébe s nem örülne annak, hogy hamarosan lát. Ha pedig érzem, hogy benne van a dologban, lehet, hogy olyat teszek vele, amit sosem felejtünk el. 

Beindítva az autómat, szinte már ösztönösen vezettem abba az irányba, amerre lakott, pedig nem is voltam nála olyan meglepően sokat, hogy így kelljen tudnom az utat. Mégis, az ösztöneim is tudták mire van már szükségem, így kissé mosolyogva magamban haladtam az utakon, mikor pedig éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá, kissé izgatott is lettem, hiszen mégicsak egy hónapja, hogy láttam. 

Mosolyogva, kissé toporogva álltam az ajtóban, mikor becsöngettem. Azonban arcomról lehervadt a mosolyom, mikor nem nyitott ajtót senki. Számat összeszorítottam, ahogyan éreztem, a düh mintha vér helyett száguldana az ereimben, gyűlöltem ha valami nem úgy történt, ahogyan azt én akartam. Ismét bekopogtattam, s úgy ment fel bennem a pumpa, ahogyan teltek a percek, de nem nyitott ajtót senki. 

-Nem lenne itthon? - kérdeztem magamtól halkan s már fordultam volna a sarkamon, mikor bentről hallottam valamit leesni majd nagy csattanással földet érni. Már tudtam, hogy csak szórakozik velem, s amiért nem nyitott nekem ajtót csak eltitkolta, hogy itthon van, felrobbantott bennem valamit. Visszafordultam és csípőből olyat ütöttem az ajtóra, hogy megremegett öklöm alatt az egész szerkezet. 

-Minji! - szóltam be dühösen, mégis valahol erősen próbálkozva nyugodtnak maradni. - Miért nem nyitod ki az ajtót? 

Viszont a kérdésemre nem érkezett válasz. A tudat pedig, hogy bent van de mégsem akar engem beengedni még jobban felhúzott, pedig nem is tudtam, ennél már lehetnék mérgesebb. 

-Nyiss ajtót! Hallod? - üvöltöttem és még kettőt rácsaptam az ajtóra, ami ha beszélni tudott volna könyörgött volna a kegyelemért. De a lány csak nem akart eleget tenni a kérésemnek. Ismét emeltem a karomat, hogy egy egetrengetőt üssek az ajtóra, mikor az végre valahára, olyan lassan, mint a Föld forgása, de kinyílt. Dühösen meredtem a résnél álló lányra s már készültem volna számon kérni, miért csinálja ezt velem, azonban elkerekedett szemekkel bámultam arra, aki előttem volt. 

Haja egy kócos kis lófarokba volt felkötve, szemei alatt sötét karikák húzódtak, arca annyira beesett volt, hogy nem is tudom, mi tartotta össze. Könnyes szemeivel rémülten nézett rám, mikor pedig még kijjebb nyitotta már indultam is el felé kitárt karokkal, s milyen jól tettem, mert a következő pillanatban ájultan esett a karjaim közé. Mikor pedig átnéztem a feje fölött valami értelmes magyarázatot keresve, remegő gyomorral pillantottam meg egy nagy foltot a szoba közepén. 

Vér.