Ami benned van(JM) ~ Befejezett

XXIV.

Jimin némán vezetett a végtelen utakon. Fogalma sem volt arról, hogy merre jár, hova akar menni, de nem is érdekelte. Lelki szemei előtt folyamatosan Ők jártak, amint mintha semmi sem történt volna hónapokkal korábban, képesek voltak elmenni táncolni, őt teljesen egyedül hagyva. Amint Minji magára hagyta, lányok hada szemelte ki magának és kísérelte meg, hogy magára vonzza a fiú figyelmét, vagy legalább egy szót válthasson vele, de Jimin csak egy lányt nézett. Azt a lányt, aki hátat fordított neki. 

Szégyellte magát, amiért gyenge volt, s bár megfogadta, hogy soha többet nem fog sírni nő miatt, most ismét megtette. Könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán, s nem hiába törölte meg az arcát durván és erőszakosan, nem segített, ismét úton volt a következő adag. Fél kezével a kormányt szorította, másikkal pedig ajkait, magában tartva minden fájdalmát, csak zokogni nem akart. Csak ennyire összetörni nem akart, nem akart még egyszer. Most mégis itt volt az a kerek lány, az a csoda számára, aki azt sem tudja, hogy milyen érzelmek lakoznak benne miatta, s aki olyan kegyetlenül egyedül hagyta azok után, amit neki adott. 

Haragudni akart, de mégsem tudott. Semmire nem vágyott annál jobban, hogy a kerek fejébe vésse a valóságot. De tudta, Minji vak. Nem tehet semmit ez ellen, s fájt neki ez a tudat. Fájt, hogy mindig alul maradt olyan férfiakkal szemben, akik nem értékelték eléggé a nőket, akiket megkaptak. Ő pedig egyet akar, csak egyet abból a sokból, ami a Földön van, s mikor már annyira közel van ahhoz, hogy megkapja, kicsúszott az ujjai közül. 

Egy nagy szikla széléhez érkezett. Azt sem tudta, hogy a közelben van ilyen, de lehet, már nem is Szöulban volt, milyen gyorsan és egyenesen vezetett. De nem érdekelte, csak felállt a szélére és végignézett a végtelen tájon. Zakóját lekapta magáról és maga mellé vágta, a következő pillanatban pedig egy hatalmas ordítás hagyta el a torkát, az egész teste beleremegett. Térdeire zuhanva markolta maga mellett a füvet, ahogyan kiengedte minden fájdalmát. Ereje sem volt ahhoz, hogy valamit eltörjön, vagy valamibe beleüssön. Ez nem az a Jimin volt, aki eddig mutatta magát, akit az évek során kiépített. Ez az az összetört fiú volt, akit évekkel korábbról ismert, aki pont olyan volt, mint a találkozásuk elején élete szerelme. 

Eközben Minji Jin autójában pihent. Miután kitáncolták magukat, a fiú felajánlotta neki, hogy hazaviszi magához, hogy beszélgessenek egy kicsit, úgyis már régen találkoztak. A lány tudta, hogy nem helyes, hogy nagyon nagyon megbántotta Jimint ezzel a viselkedéssel, és valahol érezte belül, hogy Jin ismét csak taposni fog rajta egyet. Ő maga sem tudta, miért tette, amit tett. De maga a gondolat, hogy az exe, akiért annyira rajongott most ismét felfigyelt rá, valamit elvakított benne. 

Megbabonázva haladt a fiú mögött, de az kicsit bántotta, hogy nem fogta meg a kezét. Kicsi szakadékot érzett kettejük között, pedig arra számított, ennyi idő kihagyás után talán majd olyan lesz minden mint régen, végülis ha Jin ugyanolyan lenne, mint volt, miért hívta volna el most magához? 

Hiányoztak számára azok az apróságok, amiket Jimin rendszeresen biztosított neki. Jin nem engedte be maga előtt az ajtón, nem is nyitotta ki neki. Nem kérdezte mi jó neki, mi nem jó, mit szeretne és mit nem. Hiányzott neki valami, amit odafigyelésnek neveztek. De még ezek ellenére sem jött rá arra, hogy valami hatalmas butaságot csinál. 

-Miért hoztál el magadhoz? - kérdezte és leült az asztalhoz. Kissé kényelmetlen volt számára ez a hatalmas ruha, de nem tudott mit kezdeni vele, váltás nem volt nála, levenni pedig nem akarta. Nem merte, még nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. 

-Mert unalmas volt a buli. - vonta meg a fiú a vállát, miközben kiöntött magának egy pohár pezsgőt. A lányt nem kínálta meg, helyette pár korty segítségével már le is küldte. 

-Akkor miért nem a barátnőddel jöttél haza? - hajtotta le a fejét Minji. - Én még maradtam volna. Ez az én bálom volt. 

-Ha annyira akartál volna maradni, nem ugrottál volna a karomba azonnal. - nevetett a fiú. - Kis naiv Minji, semmit sem változtál. 

-Te sem. - vágta oda a lány, szemeit szúrták a könnyek, de nem akart gyengének tűnni. - Ugyanolyan szemét vagy, mint voltál. 

-Az lehet. - helyeselt Jin, miközben még egy pohár italt töltött. - De a szemétségből meg lehet javulni. Te viszont még mindig nem fogytál semmit. Minek a sok erőfeszítés? - vonta fel a szemöldökét, Minji szemei pedig tágra nyíltak. 

-Te figyelsz engem? 

-Aham. - lötyögtette meg a pezsgőt a pohárban. - És mit ne mondjak, nevetséges vagy. Komolyan azt hiszed, hogy az a srác őszintén érdeklődik utánad? Hogy tényleg kedvel? 

Minji elgondolkodott a szavak hallatán. Nem érezte őket igaznak, de valahol mégis. Nem tudta Jimin szándékait, nem ismerte még a valódi lényét. Senki sem képes őt ilyen testtel szeretni, akkor Jimin miért lenne kivétel? 

-Látod? - mutatott rá Jin. - Te magad sem hiszed el, hogy működik az a kis románc, ami köztetek van. 

-Most azért hívtál el, hogy ismét csak megtaposs? Nem volt neked elég a korábbi? 

-Nem, azért hívtalak ide, mert ágyba szerettelek volna vinni. Minden lány annyira könnyű, de te kemény dió vagy, nem lehet csak olyan egyszerűen szétnyini a lábaid. De most, ahogyan így látlak, eszembe jutott, miért nem akarom megtenni. Még mindig gusztustalan vagy.  

Minji nem bírta hallgatni tovább. Felállt a székről s ajkába harapva sarkon fordult. Utálta magát amiatt, hogy ismét bedőlt a csapdába, hogy ismét hagyta, hogy hülyét csináljon belőle. Remegő kezeivel elővette táskájából a telefonját, s mielőtt még tárcsázott volna, gondolkodóba esett.

Vajon felhívhatja e? Akar egyáltalán hallani felőle? Biztosan utálja most, viszont rajta kívül nincs senki, akire támaszkodhatna. Így könnyes szemekkel, remegő kezekkel, de felhívta a fiút. 

----------------------------------------

Nem akartam egy ennyire szomorú részt írni, de mivel én magam is nagyon nagyon szomorú vagyok, ezért ilyenre sikerült :(