Baby Boy-Xiuchen[Hun]

2. rész

Kim Jongdae szemszöge

Aludtam, mikor valami hideg dolgot éreztem meg a nyakamon, ami utána csípett is. Még jobban összeszorítottam a szemeimet és hangot akartam adni a fájdalmamnak, de rájöttem, hogy nem tudom kinek a házában és ágyában vagyok. Nem mellesleg, hogy ki keneget valamit a nyakamon. Féltem, hogy Jongin volt az. Róla pedig eszembe jutott, hogy miket csinált és leszökött egy könnycsepp az arcomon, amit az idegen azonnal letörölt. Féltem.

- Jongdae. Én vagyok az, Minseok. Már biztonságban vagy, nem kell félned. - hallottam meg barátom lágy hangját.

Egyből kipattantak a szemeim és a fájdalmaim ellenére félig-meddig felültem és átölelve őt, bújtam szorosan a nyakához.

- Megerőszakolt... - mondtam ki alsó ajkamat harapdálva, de így sem sikerült visszatartanom a sírást.

- Sh... Már nincs semmi baj. Itt vagy, biztonságban. - simogatta nyugtatásképpen a hátamat.

Gyenge voltam. Fáradt és éhes. Azonban én az utóbbinak az elhalasztását választottam és visszaaludtam Minseok vállán.

- Jongdae! Ébresztő! A reggelit kihagytad, de az ebédet nem fogod. - rázogatott gyengén a barátom.

Megéreztem a rámen illatát és mosolyogva kinyitottam a szemeimet. Minseok segített felülni, de egyből összeszorítottam a szemeimet az alfelembe nyilaló fájdalmam miatt.

- Fáj? - hallottam Minseok hangján, hogy aggódott.

- Nagyon. - bólogattam alsó ajkamra harapva.

- Ezt ne csináld. - simított ujjával a számra, amitől hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. - Van egy ötletem.

Ébresztett fel az enyhe sokkból. Azt se tudtam, mire mondja, csak figyeltem, ahogy kitakar és kicsit meglepődtem, mikor rájöttem, hogy az ő ruháiban vagyok. Miért reagálok így, minden egyes kisebb tevékenységére?

Minseok törökülésben leült az ágyra, majd derekamnál fogva felemelt és az ölébe ültetett. Még szerencse, hogy háttal voltam neki, mert nem tudom, hogy miért, de égett az arcom a zavartság miatt és ezt eléggé nehezen magyaráztam volna ki neki.

- Így is fáj a feneked? - kérdezte derekamat elengedve.

- N-nem. - ráztam a fejem és még véletlenül sem néztem rá.

- Akkor jó.

Nem láttam, de a hangjából ítélve biztos, hogy mosolygott. Előre hajolt, hogy elérje a tálcát így felsőtestét a hátamnak nyomta és még pólókon keresztül is éreztem, hogy hol, mennyire izmos.

Alsó ajkamra haraptam, hogy elfojtsak egy sóhajt. Hál isten, nem látta, mit csináltam így nem vonta kérdőre. Hátrébb hajolt és a tálcát az ölembe helyezte.

- Jó étvágyat. - tartotta a kezem felé a pálcikákat.

- K-köszi. - vettem el és enni kezdtem volna, azonban észrevettem a csuklómon lévő sebeket.

A kötelek. Nem egyszerű sebek voltak... elég... mélyek. Most már tudom, miért fájt ennyire.

- Baj van? Vagy miért nem eszel? - kérdezte aggódva, majd gondolom, meglátta, hogy a csuklómat néztem, mert gyengéden megfogta azt. - Ezekkel ne foglalkozz. Meg fognak gyógyulni. - simogatta a kezeimet, amitől ismét zavarba jöttem. - Viszont egyél. Másfél napja csak aludtál és nem tudtál enni semmit.

- Másfél napja?! - néztem hátra döbbenten.

- Igen. - bólintott.

- Basszus! Be kell mennem a munkahelyemre! - álltam volna föl így a tálcát is felborítva, de Minseok lefogott.