Törvények szerint

2.

Zoé

Amikor a lakásomnál megjelent a két hivatalnok, hogy közöljék velem megtalálták a hozzám illő párt, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Már lassan 2 éve úgy érzem, hogy most már el tudnám képzelni az életemet házasként, hogy egyetlen nő mellett feküdjek le és keljek fel. Hogy társam legyen a hétköznapokba, hogy legyen kihez hazasietnem munka után. Aki támaszkodik rám és akire én is támaszkodhatok. Akibe fülig belezúghatok, hogy megengedhetem magamnak a teljes szerelmet. Az eddig kapcsolataimba nem mertem beleélni magam, hiszen bármikor félbeszakíthatták. De most, hogy megvan az igazi, így el merem engedni magam. Sokszor irigykedve néztem a legjobb barátnőmre, Tamira. Neki már megvolt a párja évek óta, ők már házasok és tervezik a gyereket is, pedig nem volt egyszerű az ő helyzetük sem.

A hivatalnokok titokban figyelmeztettek, hogy Zsófi nem igazán hisz a rendszerben, biztos, hogy ágálni fog a döntés ellen. Ez bebizonyosodott. Alig beszél velem, széthagyja a cuccait, nem működik együtt. Amikor a várost mutattam neki, akkor sem arra figyelt, amit mondtam, amit mutattam. Próbálok nyugodt maradni és türelmes lenni, de napról napra nehezebb. Szerencsére ma már mindketten dolgozni megyünk, hátha a munka leköti és kevésbé lesz szurkálódó velem. Zsófi nem hagyja hogy reggel elvigyem a kórházba és hogy délután érte menjek. Azt mondja megold mindent, nem várja el tőlem, hogy hordjam-vigyem mindenhová ahová akar menni, hiszen ő egy független nő, aki megold mindent. Ezt ő mondta magáról, én pedig igazat adok neki. Valóban elég önfejű és önálló, pedig nincs egyedül most már, hiszen itt vagyok neki én és támogatnám, segíteném mindenben. Egész nap Zsófin gondolkodok, hogyan tudnám meggyőzni, hogy a rendszer jó és ha minket egymásnak „sorsoltak", akkor az valóban úgy van. Én hiszek a rendszerben, hiszen a szüleim és testvérem is nagyon boldogok. Őket is a program hozta össze. Nekem is okkal sorsolták Zsófit, csak ezt neki is végre be kéne látnia. Műszakom végén sietek haza, hogy együtt tudjunk vacsorázni. Kíváncsi vagyok hogyan telt az első napja, tetszett-e neki az új hely. Otthon Zsófit a nappaliban találom, ahogy szokás szerint a telefonját nyomkodja. Valószínű a volt párjával beszélget, tudom, hogy együtt élt egy nővel és mióta itt van folyamatosan neki irogat.

- Szia! - ülök le a fotelbe hozzá.

- Szia! - köszön vissza fel sem nézve a telefonjából.

- Milyen volt az első napod? Tetszik a hely?

- Nem rossz, bár a régit jobban szerettem.

- Sikerült beilleszkedni? - faggatom tovább figyelmen kívül hagyva a flegma stílusát.

- Első napom volt, erre több idő kell! - áll fel és otthagy a nappaliba.

- Remek! - dünnyögöm az orrom alá. A helyzet inkább romlott, mint javult volna. Pedig nagyon jó helyre került, ismerem az ott dolgozókat, egytől-egyik nagyon jó fejek és segítőkészek is. Mi katonák kizárólag onnan kaphatjuk a szükséges gyógyszereket és táplálék kiegészítőket, amit egy szigorú orvos csapat előzőleg hagy jóvá.

Hagyok Zsófinak egy hetet, hogy megszokja a munkáját és megismerje az új kollégáit. Igyekszem minimálisra csökkenteni a beszélgetést vele, hogy ne idegesítsem. Szombaton szerencsére szabadnapos vagyok és Zsófi is. Ma megpróbálok vele megismerkedni, semmit nem tudok róla azon kívül, hogy gyógyszerész és 28 éves. Semmi mást! Se a szülinapját, se az érdeklődési körét, se a hobbiját, feltéve ha van neki. Annyira kényelmetlen ez a kanapé, hogy már 6 órakor ébren vagyok, így elsétálok a boltba bevásárolni. Veszek különböző joghurtokat és pár nassolnivalót is, nem tudom milyet szeret Zsófi, de szeretnék végre a kedvébe járni, szeretnék végre egy jó pontot kapni tőle, egy kedves mosolyt, bármi pozitív megnyilvánulást felém. Már a hűtőbe pakolom a cuccokat, amikor Zsófi álmosan kicsoszog a konyhába.