Törvények szerint

24.

Zsófi

Reggel halkan mászkálok a lakásban, nehogy felkeltsem Zoét, bár amilyen jó alvókája van ez szinte lehetetlennek tűnik. Egész este azon kattogtam, amit mondott a beépített emberről. Ennyire hülye nem lehetek, hogy bedőltem neki. Egyszerűen elvakított, hogy ennyire egyezik a véleményünk mindenről. De ez csak azért volt, mert ez volt a parancsa. A fürdőszobába vonulok összekapni magam, fogmosás közben azonban valami furcsa érzésem támad. Körbepillantok a polcokon és a kádra is hátranézek. Kinyitom a szekrényt, de Zoé cuccainak nagy rész eltűnt, közöttük a katonai egyenruhái is. Csak pár gyakorlós ruha és melegítő árválkodik a polcokon. A telefonomért indulok a hálómba, de ahogy tárcsázom a hívásom kisípol, nem elérhető. Írok neki üzenetet, de nem bírom elküldeni, kézbesítési hibát ír ki. Újra és újra próbálom hívni vagy írni neki, de mindegyik kísérletem kudarcba fullad. Megtorpanok a nappaliban, ahogy meglátom az üres falakat. Zoé leszedte a képeinket, az összeset, egyet sem hagyott. Közelebb lépek a falhoz, végigsimítok az üres felületen, majd elfordítom róla a tekintetemet. Ekkor látom meg a karikagyűrűt az asztalon, szinte felkapom onnan. Kikeresem Tami számát, de rögtön el is vetem, tőle biztosan csak fejmosást kapnék, így inkább Beát hívom. Pár perces könyörgés után kinyögi, hogy Zoét kivitték külföldre hónapokra, nem tudja mikor jön haza, ha egyáltalán hazajön. Lefokozták tisztté, elvették a minősítését és hadnagyi rangját, a legaljabb, legrosszabb feladatok elvégzésére vitték ki. Életveszélyes helyekre mennek, bizakodjak, hogy élve megússza. A kartonjából törölték a kitüntetéseit, kidobták a Katonák Tornájának sportcsapatából is, pedig arra volt a legbüszkébb. Azért edzett olyan keményen, hogy részt vehessen azokon a nívós versenyeken. Egy porszemmé vált a tökéletes gépezetben. Dadogok valami köszönömfélét, majd bontom a hívást. El sem köszönt tőlem, nem mondta tegnap, hogy elmegy. Visszamegyek a szobába valami üzenet után kutatva, de az egész lakásban egyetlen cetlit sem találok az írásával. Szó nélkül lelépett! Összetörten rogyok le az ágyára a gyűrűjével a markomban és utat engedek a könnyeimnek, hiszen eszembe jut, amit még anno Tami mondott nekem, hogy ha hibázunk, akkor Zoét kint hagyják. Az én hibám miatt ő szenved, nekem kéne kint lennem, nem neki. Annyira hiányzik! Elmondhatatlanul vágyom rá, az érintésére, a hamis mosolyára és a jóízű nevetésére. Bárcsak itt lenne és meg tudnám csókolni, hozzá bújnék, bebizonyítanám neki, hogy nem hazugság volt a házasságunk, hogy nagyon szeretem őt.

Rutinból csinálom végig a napomat, kiszolgálom a vevőket, feltöltöm a polcokat és összeírom a rendeléseket. Egy szavakkal válaszolok a kollégáim kérdésére, de inkább igyekszem kikerülni őket. Alig bírom kivárni a nap végét, hogy hazamehessek és szabadon sírhassak. Amint az óra elüti a 17 órát magamhoz veszem a táskámat és kiviharzom a gyógyszertárból.

- Mi a baj Zsófi? – állít meg Klári a parkolóban.

- Semmi, rossz nap – vonok vállat.

- Ne hazudj! Látom, hogy valami van! Zoé?

- Igen, kint van valahol és nem tudom mikor jön haza. Aggódom érte! Féltem! – törlöm le a könnyeimet, majd próbálom lenyelni a sírásomat, de nem megy.

- Héé minden rendben! Biztos hamarosan hazajön és akkor együttlesztek! – ölel át Klári és hagyja, hogy összevizezzem a pulcsiját.

- Nem! Nem leszünk együtt.

- Miért? Mi a baj? Összevesztetek?

- Igen.

- Gyere! Hazamegyek veled és átbeszélünk mindent. Felhívom Vincét, szólok neki, hogy csak később érek haza.

- Nem kell, menj haza nyugodtan! – húzódok el tőle. A táskámból zsebkendőt szedek elő és próbálom felitatni a könnyeimet.

- Nem! Most szükséged van egy barátra – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Miután felhívja a párját a kocsiba parancsol engem és már úton is vagyunk hozzánk. Otthon főz nekem egy teát, leültet a kanapéra és némán várja, hogy belekezdjek a történetbe.