Törvények szerint

23.

Zoé

Nagyon nincs kedvem a munkához, pláne a műszak utáni edzéshez. Biztos vagyok benne, hogy már mindenki értesült Zsófi ballépéséről és mivel én aláírtam azt a szerződést engem vesznek elő. A munkát nagy nehezen átvészelem, de amint beállok a sorba akkor már teljesen üresnek érzem magam. Zsófi elárult, földbe tiport és teljesen tönkretett. Nem értem, hogy lehetett képes arra, hogy megcsaljon. Megint! Hiszen házasok vagyunk. Ő kérte meg a kezemet, ő szervezte le az esküvőt. Boldognak láttam magam mellett, sokat mosolygott és jó kedélyű volt. Mondta, hogy „szeretlek Zoé", nem is egyszer! Legszívesebben világgá mennék, olyan helyre ahol senki és semmi nincs. Azt akarom, hogy ne kattogjon az agyam, hogy ne fájjon ennyire Zsófi tette.

- Bener! Gondolom nem kell semmit sem mondanom magának! – lép elém a kiképzőm.

- Nem Uram!

- Remek! Akkor kapja magára a mellényt, de most már a 30 kg-osat és irány kifelé futni.

- Mennyit?

- Amíg nem szólok! – ordítja el magát.

- Igenis, uram! – válaszolom. A szekrényhez megyek, magamra kapom a 30 kg-os mellényt és kiindulok a csarnokból. Kint szakad az eső és hideg is van. Remélem tüdőgyulladást kapok és belehalok. Legalább megszűnne ez a mérhetetlen fájdalom a lelkemben és talán Zsófinak lenne egy kis lelkiismeret furdalása, hogy ő is részese a halálomnak. Meglepődök, amikor a kiképző 10 km után leállít, de rögtön megértem miért.

- Na Bener! Ők ketten az ellenfelei – mutat két kollégámra, akik némán bocsánatot kérnek tőlem – Ti meg ne kíméljétek!

- Igenis! – visszhangozzák, majd nekem esnek. Nem védekezek, nem ütök vissza. Minek?! Semmi értelme, inkább essünk túl rajta hamar. Hallom, hogy páran rám szólnak, hogy küzdjek, de nem érdekel. Nem érdekel semmi sem, nincs miért harcoljak. Nekem így is úgy is annyi.

- Elég volt! Mindenkinek irány az öltöző! – zengi a kiképző. A hátamon fekszem és hagyom, hogy essen rám az eső. Sem erőm, sem kedvem felállni. Eddig csak a lelkem fájt, most már a testem is.

- Gyere Zoé! Segítek – térdel mellém Tami.

- Ne! Hagyj! Kérlek! – sírom el magam.

- Nem hagylak itt és nem hagyom, hogy összetörj!

- De! Hagyj békén! Menj haza Tami! Neked van családod, törődj velük ne pedig velem! Húzz innen! Menj! – szólok rá mérgesen, ellököm a kezét magamról.

- Zoé!

- Takarodj már! Nem kellesz! Semmi közöd hozzám!

- Rendben! Ezt most nem veszem fel, mert kivagy bukva Zsófi miatt. De tudd, hogy egy barom vagy! – áll fel mellőlem és visszaindul a csarnokba. Nem tudom mennyi ideig fekszem a hideg esőben zokogva, de már összekoccannak a fogaim mire elég erőt gyűjtök, hogy felkeljek. Visszaakasztom a mellényt a helyére, majd én is az öltözőbe vonulok. Szerencsére már nincs itt rajtam kívül senki. A tükröt nagy ívben elkerülöm, rögtön a tusolóba megyek. A nap folyamán több helyre kellett a katonáknak kivonulniuk, sokan itt feküdtek le pihenni, így nincs szabad helyem, ezért kénytelen vagyok hazamenni. Most még Tamiékhoz sem mehetek, mert összevesztem vele. Meg tiszta ruhám sincs már, otthon van mindenem. Csigatempóban haladok hazafelé, majd még lassabban mászok fel a lakásunkhoz. Belépve látom, hogy fény szűrődik ki Zsófi szobájából. Semmi kedvem vele találkozni, de minden cuccom abban a hálóban van. A sporttáskámat lendületből dobom be a fürdőbe, veszek egy mély levegőt és a szobába lépek.