Törvények szerint

5.

           

Zsófi

Zoéval igyekszünk szépen lassan rendezni a viszonyunkat, ő nem puffog mindenért én meg kicsit közlékenyebb vagyok vele. Néha kifejezetten nehezemre esik vele beszélgetni, de megerőltetem magam, ahogy ő is. Elég hamar kiismert már, ha látja rajta, hogy feszült vagyok, akkor csak köszön és többet nem szól hozzám. Ezért jár neki egy piros pont. Talált egy nagyobb lakást két szobával és nagy erkéllyel, ami még nekem is nagyon tetszik, így belevágunk. Jövő héten már költözünk is, végre nem kell őt kerülgetnem és neki sem kell tovább a kanapén szenvednie. Valóban elég kényelmetlen, egyik nap én is kiterültem rajta és már a félórás pihenéstől megfájdult a hátam. Zoé nagyon sokat túlórázik és pár napos küldetésekre megy, ha ez így fog a jövőben is menni, akkor nem lesz gond. Elkerüljük szépen egymást és keveset leszünk együtt. Néha látok rajta egy-két lila foltot, vagy párszor fájdalmas grimaszt vág egy-egy mozdulatnál, de hát ő választotta ezt a szakmát, viselje a következményeket. Mindennap beszélek Gabival, képtelen vagyok elengedni őt és nagyon hiányzik. Pont kapóra jön egy három napos konferencia a fővárosban, így legalább kicsit kimozdulok otthonról, távol leszek ettől a pokoltól és még Gabival is találkozom. Már mindent lebeszéltünk, kiveszünk egy szállodai szobát és végre újra együtt leszünk. Zoé megkérdezi, hogy elkísérjen-e, de élből elutasítom. Azt hiányozna még, hogy ott is együtt legyünk. Elég volt az a sok idő vele, amit a költözködéssel és a lakás berendezésével töltöttünk együtt. De végre mindkettőnknek saját szobája van, külön szekrénnyel és fürdőkád is van. Vonattal utazom fel és délelőtt még részt veszek az előadásokon, de délutánra felvonulok a szállodai szobámba és készülődni kezdek az estére. Gabi úgy ígérte, hogy legkésőbb 18 órára itt van. Mintha az első randinkra készülnék, úgy izgulok. Többször átöltözök, mire tökéletesnek érzem magam. Halk kopogást hallok, amire szinte feltépem az ajtót.

-       Szia Szívem! – ölelem magamhoz rögtön. Elmondhatatlanul hiányzott az egész lénye, a csókjai, az ölelése, a hangja, a mindennapi mozzanatai.

-       Szia Kicsim! Annyira hiányoztál! – szorít rajtam. Ölelkezve lépünk beljebb, majd belöki az ajtót maga mögött. Ajkai az enyém után kutatnak, miközben ujjai az ingemet kezdik gombolni. Lassan hátrálunk az ágyig, amin aztán végigfekszünk meg nem szakítva a csókunkat. Leráncigáljuk egymásról a ruhákat és elveszünk a másik testében.

Semmi kedvem nem volt visszajönni, de ha nem megyek be dolgozni, akkor tuti kerestetni kezdenek. Legszívesebben maradtam volna a sötét szállodai szobámban és folytattam volna sírást. Most már tényleg semmi kapcsolatom nincs a múltammal, Gabi szakított velem. Azt mondta ennek így nincs értelme, nekem már megvan a párom, éljek vele. Egyszerűen otthagyott az éjszaka kellős közepén ezzel a szar dumával. Emiatt csak még jobban utálom Zoét, ő tehet erről is! Mint minden rosszról, hogy így alakult az életem. A kulcsomat az előszobaszekrényre dobva haladok tovább a nappaliba, mikor meghallom, hogy valakik vannak nálunk. A társasághoz van most a legkevesebb kedvem, így rögtön a szobámba vonulok. Kicsomagolok az utazómból, majd a szennyest a fürdő padlójára dobom. Nem akarok illetlen lenni, meg lebukni sem akarok, ezért az erkély felé indulok.

-       Sziasztok! Hazaértem! – erőltetek magamra egy műmosolyt. Rápillantok Zoéra, aki furcsán méreget engem. Közvetlenül elé állok és felmérem az újabb sérüléseit. A szája felrepedve, az arccsontján kék folt és a bal szeme alatt egy kisebb lila folt.

-       Zsófi, ő a társam Tami és a felesége Bea – mutat be a két vendégünknek.

-       Végre megismerhetünk! Szia – áll fel az egyenruhás nő és kezet fog velem, majd a párja is.

-       Én is örülök, hogy megismerhetlek titeket! – hazudom. Leülök a Zoé melletti székre és ekkor veszem észre a sebes bütykeit.

-       Mi is! Már kíváncsiak voltunk rád, de Zoé eddig rejtegetett! – jegyzi meg mosolyogva Bea – Nem jársz az összejövetelekre, pedig nagyon jó hangulat szokott ott lenni!

-       Fárasztó a munka, még bele kell szoknom az új helybe, új dolgokba! De idővel majd csatlakozom én is!

-       Úgy legyen! Na menjünk, hagyjuk őket, elvégre most ért haza Zsófi a háromnapos továbbképzésről! Biztos van miről beszélniük! – áll fel Tami és a kezét nyújtja a párja felé.

-       Értem! – nevet fel Bea, majd Tami kezébe kapaszkodva feláll. Szerelmesen néznek egymásra, szinte irigylésre méltó pillanat ez kettőjük között. Végül Bea odahajol Tamihoz egy puszira, majd felénk fordulnak – Zo-zo te meg pihend ki magad! Szarul festesz!

-       Köszi, én is téged! – nyújt nyelvet Zoé. Kikísérjük őket a bejárati ajtóig, ahol Tami hosszasan nézi Zoét.

-       Még egyszer bocsánat, azért – mutat Tami az arcára.

-       Nem a te hibád! Te csak a parancsot teljesítetted! Ne emészd magad! – mondja kedvesen  Zoé miközben megsimogatja Tami karját.

-       Oké! Na akkor majd szerdán találkozunk! Sziasztok! – lépnek ki az ajtón és kézen fogva távoznak. Egy darabig nézek utánuk, ahogy összebújva sétálnak, majd becsukom az ajtót. Körbenézek, de Zoé sehol nincs. A konyhában találom meg, ahogy a hűtőből veszi elő a jégzselés tasakot.

-       Mi történt megint? – kérdezem a konyhaszekrénynek támaszkodva.

-       Edzés – von vállat.

-       Ennyire béna vagy, hogy mindig megvernek? Azt hittem te már 25 éve taekwondo-zol vagy mit csinálsz.

-       Ezek szerint – hagyja rám. Bevonul a szobájába hangosan becsapva maga után az ajtót, amitől összerezzenek.

-       Ennek mi baja?! – kérdezem magamtól. Bevonulok a fürdőbe, míg engedem a fürdővizet, addig a mosógépbe pakolom a szennyest. A kezembe akad Zoé egyik gyakorlós pólója, ami tiszta vér. Nem értem, hogy képes ezt csinálni. Szinte minden héten sérülten jön haza, valamije mindig fáj és csak edzésekre jár. Nem értem minek tartanak nekik hetente több ilyen kemény edzést, hiszen béke van itthon. A csap alá tartom a pólóját, hogy a nagyja vért kimossam belőle, majd belevágom a mosógépbe és elindítom a mosást.

Zoéhoz két hétig nem lehet hozzászólni, puffog, forgatja a szemét és egy szavakkal válaszol a kérdéseimre. Minden idejét a bázison tölti, szinte csak aludni jár haza, de azt is ritkán. Valami történhetett a munkahelyén, de nem beszél róla. Mondjuk annyira nem is érdekel, hogy jobban faggassam. Három hétbe telt, mire egész mondatokkal válaszol, de a szemembe nem néz és már nem olyan előzékeny és figyelmes velem, mint a legelején. Hazaérve ledobom a táskámat a fotelbe, a telefonomat a kanapéra, majd a konyhába vonulok. Éhen halok, rémes volt az ebéd a kórházban. Zoé készített valami tejszínes csirkemellet, ez pont jó lesz most. Tányérra pakolok egy nagy adaggal és berakom a mikroba, míg várakozom addig ütemesen dobolok a konyhaasztalon.

-       Szia! Csipogott a telefonod – lép be Zoé a konyhába a telefonomat felém nyújtva.

-       Szia! Köszi – veszem át tőle a készüléket. Kiveszem a mikroból a vacsorámat és leülök asztalhoz, miközben pötyögök a telefonomon.

-       Jó étvágyat! Akkor majd jövök! – mondja, mire felkapom a fejem a mobilomból és végigmérem. Nem katonai egyenruhában van, hanem egy sima feszes farmerban és ingben, így is ritkán lehet látni. Azt sem tudtam, hogy van hétköznapi ruhája.

-       Hová mész?

-       Katával találkozom, megmutatom neki a várost! – mondja miközben bekapcsolja az órája szíját.

-       Két napja már mutattad neki, nem? Ennyire rossz a memóriája? – húzom fel kérdőn a szemöldökömet. Ez a csaj nagyon rá van kattanva Zoéra.

-       Nem, csak nem volt idő mindenre! Szia – int búcsút, majd sietve távozik. Egy hete helyzeték át ezt a Kata nevű nőt és azóta folyamatosan együtt vannak Zoéval. Együtt esznek, moziba járnak és még ki tudja mit csinálnak. Bár összefeküdni úgysem a nővel, hiszen azt tiltja a törvény. Ő meg aztán semmi szabályt nem szeg meg, még a szemetet is különválogatja.