Törvények szerint

16.

Zsófi

Már 4 napja visszajöttem a városba, de nem mentem haza. Kivettem egy szobát a közeli szállodába és onnan járok be a kórházba. Csak azért jöttem vissza, mert dolgoznom kell, nem volt több szabadságom erre a hónapra. Zoé mindennap ír vagy hív, de nem reagálok rá. Még nem volt erőm meglépni a döntésemet, még egy kicsit húzni akartam. De holnap majd véghezviszem, előttem az egész hétvége!

-       Zsófi! Itt van a menyasszonyod! Lent van a 138-as kórteremben – dugja be a fejét az ebédlőbe Rita.

-       Mi történt? – pattanok fel a székemből.

-       Nem tudom, nekem csak ennyit mondtak.

-       Köszi, megyek – felelem, de szerintem már meg sem hallotta. A lift helyet a lépcsőt választom, mert azt gyorsabbnak gondolom. Végigsietek a folyosón a szobát keresve, nem vagyok itt járatos, nem ismerem ezt az osztályt szerencsére. Mikor végre meglelem a vizsgálót kopogtatás nélkül nyitok be. Zoé az ágyon ülve a homlokához szorít egy gézlapot, ahogy meglát kicsit eltátja a száját, majd összeszorítja az ajakait és elfordítja rólam a tekintetét.

-       Kolléga nő! Segíthetek valamiben? – fordul felém a kezelő orvos.

-       Ő a párom, szóltak hogy itt van – lépek közelebb hozzájuk.

-       Bocsánat, nem tudtam! Szóval a párjának van egy enyhe agyrázkódása, felszakadt a homlokán a bőr, amit össze kell varrni, valamint több zúzódása van. Estére bent tartanánk megfigyelésre az agyrázkódás miatt, de ő nem egyezett bele. Saját felelősségre távozni akar, de így hogy tudom maga a párja, akkor elengedem.

-       Értem! Megvárhatom itt míg végez?

-       Igen! Nyugodtan – bólint az orvos, majd nekikezd a varrásnak. Végignézek Zoén, akin a gyakorlós ruhája van, tehát megint az edzésen bántották. Tami mondta, hogy nem állnak meg, hanem sokkal tovább küzdenek ellene.

-       Még maradunk egy kicsit, mert rosszul szokott lenni – mondom az orvosnak, ahogy feláll Zoé mellől.

-       Rendben! Addig elkészítjük a zárójelentést – mondja az orvos és magunkra hagy. Ellépek a faltól és egy széket húzok az ágya elé. Ő néma csendben figyeli minden mozdulatomat, ami roppant idegesítő. Sokkal jobban érezném magam,ha ordítana velem vagy megvetően nézne rám. De nem, ő csak fürkészve néz rám és meg sem szólal.

-       Mutasd kérlek! – kérem halkan, mire kicsit előre dől és elhúzza a haját a sebről – Szerencsére pont el fogja takarni a hajad, nem fog látszódni. Dőlj hátra, mert szédülni fogsz így.

-       Jó! – bólint egy aprót és elhelyezkedik az ágyon. Csukott szemmel fekszik az ágyon és nem szólal meg, ami megőrjít engem.

-       Maradj fekve, míg összeszedem a zárójelentésed meg a cuccaimat és utána hazaviszlek – utasítom őt, majd kiviharzok a szobából. A pultnál várom meg, hogy elkészüljenek a papírjai, utána a gyógyszertárba indulok és ismét elkérem magam. Szerencsére ott nem tudják, hogy milyen a viszonyom Zoéval, így rögtön elengednek. Visszamegyek érte a vizsgálóba és együtt sétálunk a parkolóban lévő kocsimhoz. Nem szólunk egymáshoz semmit, mint két néma ülünk egymás mellett. Ő nadrágja varrását piszkálva, összeszorított szájjal meredten néz ki az ablakon, míg én a kormány markolom. Nem akarok részt venni az előttem lévő beszélgetésen, csak túl akarok lenni rajta. Leparkolok a helyemre, majd a kulcsomat előkeresve indulunk felfelé. A lakásba lépve bizonytalanul fordulok felé.

-       Zoé! Én azt akarom mondani... - kezdek bele, de elhallgatok. Percekig keresem a megfelelő szavakat, de egyszerűen nem jönnek elő. Akárhogy kutatom, akárhogy kattogok az ide illő mondaton nem jut eszembe semmi. Nem tudom hogyan közöljem vele a döntésemet.