Törvények szerint

20.

Zsófi

Mióta Klárinak párja van azóta nem ér rá velem elmenni moziba, vagy csak úgy vacsorázni. Így munka után mindig hazamegyek Zoéhoz. Nagyon jól kijövünk, még egy hangos szó sem volt közöttünk. Amióta gyűrű van az ujján nem jön haza sérülten, összeverve. A nászútról visszaérve meg visszakapta a 4-es minősítését, amit még miattam vettek el. A gyógyszertárban én is feljebb léptem, már többfajta feladatok bíznak rám és kevesebbet kell dolgoznom több pénzért. Ma nincs kedvem a gyógyszertár ebédlőjében étkezni, így inkább átpártolok a kórház menzájára. Kiválogatom az ebédemet, majd helyet foglalok az egyik szabad asztalnál.

-       Szia! Ne haragudj! Leülhetnék ide? – billent ki a merengésemből egy női hang, mire felkapom a fejemet. Szembe találom magam a leglehetetlenebb kék szemű tekintettel.

-       Szia! Persze, ülj csak le! – kapom el róla a fejem.

-       Köszi! Nincs kedvem most orvosokhoz és nővérekhez, ha jól látom te gyógyszerész vagy – pakolja le a tálcáját és leül velem szembe.

-       Igen. Vandai Zsófia – mutatkozom be.

-       Lukács Bernadett, Berni. Jól látom házas vagy?

-       Oh igen, egy hónapja házasodtunk össze – simítok végig a gyűrűmön.

-       Gratulálok! Akkor nagy a boldogság! Merre voltatok nászúton?

-       Zanzibáron, a feleségem szervezte le. Meglepetés volt.

-       Ilyen meglepetésnek én is örülnék, de még egyelőre párom sincs – legyint unottan – De nem bánom, mielőtt sajnálni kezdenél. Élvezem az egyedüllétet, kihasználom a lehetőségeimet, ha érted mire gondolok!

-       Igen – nevetek fel röviden. Régen én is ilyen voltam, éltem. Most meg egy „jófeleség" vagyok, aki ebéddel várja haza a párját.

-       Mivel foglalkozik a feleséged? Ő is itt dolgozik a kórházban? – faggat tovább Berni két falat között.

-       Nem, ő katona. A Seregnél van, hadnagy.

-       Uhh akkor neked különösen jól kell viselkedned! Különben megtalál a rendszer és enyje-benyje! - mondja kis grimasszal az arcán, amit egy mosoly mögé próbál rejteni. Sikertelenül.

-       Olyasmi – bólintok rá. Elment az étvágyam, így csak tologatom a tányéron az ételt.

-       Ne haragudj! Nem akartam elrontani a kedved! Biztos azt csinálsz amit akarsz, meg hát elfogadtad a törvényt, szóval tudtad mivel jár. Na meg hát ott a szerelem! A szerelméért mindent megtesz az ember.

-       Igen, sok mindent – hagyom rá. Ezután szerencsére témát váltunk, így én is kissé fellélegzek. Berni sok mindenben hasonlít a régi énemre, ahogy kiveszem a szavaiból ő sem ért mindenben egyet a rendszerrel. Jó végre egy ilyen típusú emberrel beszélgetni. Zoénak fel sem merem hozni, ha valamivel nem értek egyet, addig mondaná a magáét, míg meg nem unom.

Mivel Klári még mindig bele van feledkezve a párjába, így inkább Bernivel találkozgatok a kórházban, és egyszer összeültünk egy kávéra munka után is. Annyira jó humorú, vicces, rengeteget nevetek a társaságában. Kicsit irigykedve hallgatom, hogy milyen gondtalanul ismerkedik össze az alkalmi párjaival. Az igazat megvallva ez kicsit hiányzik nekem, de Zoé mellett biztonságban érzem magam és őt is biztonságban tudom. Nagyon szeretek vele lenni, szerencsére sokat mozdulunk ki otthonról. Túrázni és kirándulni járunk az ország különböző pontjain. Olyan helyekre visz el, amiről én még csak nem is hallottam, gondolom a bázisról szerzi az információkat, mert a neten nincs fent. Unottan kapcsolgatom a tévét az ágyban fekve és várom haza Zoét, miközben Bernivel irogatunk egymásnak. Már rég itt kéne lennie, ránézek az ő üzenetküldő felületére, de nem válaszolt az üzenetemre. Remélem nem sérült meg munka közben vagy edzésen. Bő félóra múlva hallom, hogy zörög a kulcs a bejárati ajtóban, így lerúgom a magamról a takarót és elé indulok.

-       Szia! Hol voltál eddig? – kérdezem, ahogy felkapcsolom a nappaliban a világítást.

-       Szia! Behalt a kocsimnak az akksija, nem találtam sehol másikat.

-       Írhattál volna, aggódtam! – jegyzem meg kissé mérgesen.

-       Ne haragudj! Nagyon ideges voltam, alig pár hónapja cseréltettem ki benne, erre most tönkrement – dobja le a táskáját a földre, majd hozzám lépve átölel.

-       Jól van! Sikerült aztán? – simogatom meg a hátát.

-       Nem! Egyik kollégám hozott haza, majd holnap.

-       Reggel akkor beviszlek dolgozni! Jó?

-       Igen, köszi! Megyek letusolok gyorsan – lép el tőlem és a fürdőszobába vonul. A földre dobott táskáját felteszem a kanapéra, majd visszamegyek a hálószobába. Korábbi időpontra állítom az ébresztőmet, elköszönök Bernitől, keresek valami filmet a tévében és várom Zoét.

-       Gyere, bújj ide! – emelem fel a takarómat, ahogy pizsamában lép be a szobába.

-       Erre vártam egész nap! – vackolja be magát szorosan mellém – Két hét múlva ki kell mennem 10 napra Irakba. Ma szóltak!

-       Tíz napra? Az túl sok! – csúsztatom a kezem a pólója alá és hasát cirógatom – Hiányozni fogsz! Miért kell még most is kimenned? Ha házas vagy akkor nincs felmentés erre? Hogy ne hagyd egyedül a párodat?

-       Sajnos nincs – nevet fel röviden – De mindenképp felterjesztem a főnökömnek.

-       Rendben! Nem örülök neki, hogy ki kell menned! Féltelek Zoé! – szorítom őt magamhoz.

-       Minden rendben lesz! – nyom a hátamra. Rám telepszik, majd elkezd össze-visszapuszilgatni és csikizni. Röhögve próbálom letolni magamról, de csak akkor sikerül, amikor erősen a nyakába harapok. Egy darabig még próbáljuk legyűrni a másikat, végül fáradtan terülünk ki egymás karjai között. Hajnalban kelünk, hogy Zoét időben be tudjam vinni a bázisra. Olyan jó lett volna még együtt pihenni délelőtt, lustálkodni az ágyban egy bögre kávéval. A búcsúzkodás is elég hosszúra nyúlik, nem akarom, hogy dolgozni menjen, pedig csak másnap reggelig kell kibírnom nélküle.