Törvények szerint

27.

Zoé

Zsófi egyszerűen nem hajlandó aláírni a válási papírokat. Bármit mondok, bárhogy kérem hajthatatlan. Próbál beszélgetni velem, a közelembe férkőzni, de én igyekszem elzárkózni előle. Sokszor durván odaszólok neki, mire elsírja magát, amitől szinte elviselhetetlen bűntudatom támad. Nem akarom én őt bántani vagy megsérteni, de muszáj távol tartani magamtól, mert aztán csak elgyengülök mint a csóknál. Még mindig szerelmes vagyok belé, pedig annyira megbántott. Még mindig összeugrik a gyomrom az érintésére, és a kutató tekintete elől nem tudok menekülni. De nem látom értelmét folytatni, nem merek már bízni benne. Bekapcsolt az önvédelmi mechanizmusom és ezt nehéz csak úgy leállítani.

Éppen az új felszerelésünket nézzük át, amikor a felettesem félrehív és közli velem, hogy Zsófi rosszul lett a kórházban. Elájult a lépcsőn lefelé menet, beverte a fejét és nagyon megütötte a bokáját. Engedéllyel félbehagyom a munkámat és a kórházhoz sietek. Az információs pult mögött ülő nőtől megkapom a vizsgálószoba számát. Kb 5 kórházi dolgozótól kérek útbaigazítást, mire nagy nehezen odatalálok, kész labirintus ez az épület. Az ajtó előtt Klári, Zsófi kollégája várakozik.

- Szia! Zsófi? – kérdezem rögtön.

- Szia! Most gipszelik a bokáját.

- Eltört? De mi történt?

- Sétáltunk le a lépcsőn, amikor ő megállt és megkapaszkodott a korlátba, azt mondta szédül, de mire odanyúltam volna érte elájult és összecsuklott. De olyan szerencsétlenül hogy a bokája maga alatt volt és úgy esett el.

- De miért ájult el?

- Kimerültség, stressz, a közöttetek lévő feszülés. Ezek így együtt. Figyelj tudom, hogy semmi közöm hozzá, de Zsófi nagyon szeretné helyre hozni veled! Nagyon szeret téged Zoé! Megbánta, amit tett!

- Jól tudod, semmi közöd hozzá! – vágom hozzá. Az kéne még, hogy ő is beleszóljon a dolgainkba. Elég, hogy mi nem értünk szót egymással, nem kell még egy „okos" fél.

- Jól van akkor! Mondd meg Zsófinak, hogy keresni fogom – mondja flegmán Klári, majd sarkon fordul és elviharzik. Leülök a padra és idegesen dobolni kezdek a lábammal, utálok várni, de még jobban utálom a tudatlanságot. Mióta Zsófi velem van csak egyszer volt beteg, akkor is csak egy egyszerű megfázást szedett össze. A feje sem szokott fájni, nemhogy elájulni! Tényleg miattam lett rosszul? Ennyire kikészíti őt a válásunk? Iszonyú lelkiismeret-furdalás tör rám, hogy miattam lett rosszul Zsófi. Én nem akartam, hogy ez történjen vele. Több mint félórás várakozás után végre nyílik és ajtó és kilép rajta a doki.

- Jó napot! Ön Zsófi felesége? – lép elém.

- Igen, Bener Zoé! - mutatkozom be – Hogy van Zsófi?

- Fáradtan. Még mindig szédül és hányingere van, ezért vettünk vért, de még nem jött meg az eredménye. Minden értéke normális, nem tudjuk mitől ájulhatott el, majd a véreredményből remélhetőleg kiderül. Nyugodtan menjenek haza, majd holnap felhívom Zsófit és tájékoztatom. Egy hétig ne terhelje a bokáját, ne lépjen rá, utána is csak óvatosan. Egy hét múlva meg járógipszet kap, de majd holnap pontosan elmondok mindent. Zsófi meg szigorú ágynyugalomra van ítélve az agyrázkódás és a bokája miatt! Ne engedje mászkálni, pihennie kell.

- Rendben! Akkor hazavihetem már most?

- Igen, menjenek nyugodtan. Ezeket a gyógyszereket váltsa ki! – nyom a kezembe 3 vényt, majd távozik. Benyitok a szobába, ahol Zsófi csukott szemmel az ágyon fekszik begipszelt bokával.

- Szia – köszönök rá, mire kipattannak a szemei és kérdőm néz rám. Legszívesebben odaszaladnék hozzá és megölelném, ehelyett a számat harapdál, zsebembe süllyesztett kézzel lépek hozzá közelebb – Szóltak, hogy baj van és jöttem.

- Szia! Ja, béna voltam – mondja fintorogva.

- Csak egy kicsit – mosolyodom el. Leülök mellé az ágy szélére és finoman végigsimítok a homlokán éktelenkedő púpon –Nekem jobban áll, legközelebb kerüld el az ilyet!

- Nem direkt volt – nevet fel gyengén.

- Akkor jó! Azt monda a doki, hogy haza mehetünk, majd holnap felhív a véreredmény miatt.

- Rendben. Haza tudsz vinni vagy vissza kell menned?

- Nem kell visszamennem! Gyere –nyújtom felé a kezem, hogy segítsek neki leszállni az ágyról. Amint tesz egy lépést meginog, így a derekát átkarolva segítek neki beülni a tolószékbe. Átveszem az ápolótól a mankót és a gyógyszertár felé veszem az irányt. Összeszedem Zsófi cuccát és kiváltom a gyógyszereit, majd a kocsimhoz viszem. Zsófi próbál egyedül átülni az anyós ülésbe, de nem megy neki így kénytelen elfogadni az újabb segítséget. Otthon rögtön a hálószobájába kísérem és viszem utána a teáját, vizét és a gyógyszereket. Odakészítem neki a távkapcsolót, könyveket és valami rágcsálnivalót is. Nem akarok mellette lenni, így mondom neki, hogy ha szüksége van valamire, akkor hívjon fel vagy írjon telefonon. A gyógyszerektől és a kimerültségtől Zsófi szinte egyből elalszik. Tusolás után újra benézek hozzá, de ő még mindig alszik. Az ajtófélfának támaszkodva nézem őt, a feleségemet, akiért még most is mindent megtennék, de a makacsságom és a csalódottságom jelenleg erősebb az érzéseimnél. Hosszú volt ez a 4 hónap kintlét, azt hittem sikerült elfelejtenem Zsófit, de amint megláttam őt újra előtolakodtak az érzéseim. Újra vágyom rá, az ölelésére és csókjára. Bevonulok a saját szobámba, de az ajtót most kivételesen nyitva hagyom, hogy halljam, ha valamire szüksége lenne. Egyszerűen nem tudok kiigazodni Zsófin, ennyire jó színész nem lehet, hogy így megviselje a ballépése. Minden egyes nap elmondja, hogy rettenetesen bánja a félrelépését, hogy szeretné helyre hozni velem. Amikor megmondtam neki, hogy szabadon távozhat, senki nem fogja bántani és teljes élete lehet elsírta magát, hogy csak velem tudja ezt elképzelni. Bea szerint Zsófi teljesen ki van készülve a hibája miatt, majdnem mindennap beszéltek telefonon, míg én kint voltam.

Hajnalban valami nagy csattanásra riadok fel, kipattanok az ágyból és a nappali felé indulok. Zsófi a falat tapogatva dülöngél, a mankója a földön hever. Gyorsan odalépek hozzá és a vállánál fogva tartom meg őt.

- Zsófi! Mi az? Rosszul vagy?

- Nagyon szédülök és nagyon fáj a fejem. Kijöttem fájdalomcsillapítóért és vízért, de... - hunyja be a szemét.

- Mondtam, hogy hívj fel, ha valamire szükséged van valamire! Odaraktam melléd a telefonod. Miért nem hívtál? – jegyzem meg mérgesen.

- Nem akartalak zavarni.

- Buta vagy! Gyere!

- Nem megy, nagyon rosszul vagyok - mondja gyenge hangon. Óvatosan átkarolom a derekát, másik kezemet becsúsztatom a lába alá és könnyedén felemelve viszem őt a szobája felé. Halkan nyögve hajtja a fejét a vállamra – Köszönöm!

- Ne hülyéskedj! Nincs mit köszönnöd – rakom le az ágyra. Eligazítom a lába alatt a párnát, betakarom őt – Kérsz valamit? Gyógyszert, vizet?

- Nem, vettem be! –helyezkedik a takaró alatt. Hosszú másodpercekig vacillálok, majd hagyom hogy győzzön a szívem és befekszem mellé az ágyba a régi helyemre.

- Kelts fel, ha valami kell vagy rosszul érzed magad – jegyzem meg élesebben, mint szerettem volna. Nem akarom, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson ennek az együttalvás, mint ami valójában.

- Annyira hiányzol mellőlem Zoé! Jóéjt! – simít végig karomon, mire összeugrik a gyomrom. Szorosabban hunyom le a szemem, kihúzódok az ágy legszélére, hátat fordítok neki és próbálom elterelni a gondolataimat a számtalan emlékről, amit együtt töltöttünk itt.