Katerina története

~3~

Másnap kipihenten ébredtem. Gyorsan felöltöztem. Még jó, hogy volt nálam váltásruha. Indultam is Miikohoz.
-Jóreggelt.-mondtam.
-Jóreggelt. Mondta Ezarel, hogy el akarsz mondani valamit.
Huhh máris mondjam? Elmeséltem neki, hogy mit mondott Gergő tegnap. Mivel ő is rákérdezett, a balesetemet is elmeséltem neki.
-Huu ez durva. Ezának mikor mesélted el?-kérdezte.
-Tegnap. Pont beszélgettünk amikor hívott Gergő.
-Ez a férfi a barátod?
-Igen-mondtam és mosolyogtam büszkén.
-Oo de lehet így? Mármint, hogy ő fog műteni?
-Hát senki nem tudja, hogy együtt vagyunk a legjobb barátnőmön kívül. Meg amúgy se engedné, hogy más műtsön.
Becsapódott mögöttünk az ajtó. De nem állt ott senki.
-Hát ez?-kérdeztem.
-Én sem értem. Nem tudom ki lehetett. De ha fontos úgyis megtudom, hogy mit akart. Na akkor elmondom, hogy miért hívtalak ide. Az a helyzet, hogy szétrobbant a kristály apró szilánkokra. Eel gárdájának a feladata, hogy a szilánkokat felkutassuk. Szeretném ha segítenél nekünk. Anyukád nem véletlenül adta oda neked az egyik kristálydarabot.-mutatott a nyakláncomra.
-Ez az egyik darabja a kristálynak?-kérdeztem döbbenten.
-Igen. Mivel anyukádnál volt, biztosra veszem, hogy köze van Eldaryahoz.
-Sosem mesélt róla semmit.-mondtam elfúló hangon.-De persze segítek nektek megkeresni a szilánkokat.
-Köszönjük. Nagy segítség lenne számunkra.
Rámosolyogtam.
-Nagy baj lenne, ha most hazamennék? Össze kellene pakolnom a cuccaimat. Meg beszélnem anyámmal, hogy mi ez az egész és ki kell találni, hogy ha itt vagyok mondjon valamit sulimnak.
-Rendben. Mikor jössz vissza?
-Hát szerdán műtenek. Szerintem pénteken vagy szombaton vissza tudok jönni. Remélem kiengednek addigra a kórházból.
-Rendben. Akkor találkozunk szombaton.
-Szia.
Visszaszaladtam a táskámért és megérintettem a kristályt. Elkezdett lüktetni és elvezetett a kapuhoz. Megint itt állok a parkban. Hazaszaladtam, de anya nem volt itthon. Csodás. Elkezdtem bepakolni a táskámba. Elraktam a levelet is. Egy külön táskába bepakoltam a kórházi cuccokat is. Írtam Gergőnek, hogy kész vagyok. Meg is érkezett elég hamar.
Elindultunk a kórházba. Megmutatta a kórtermet és beszélgettünk. Holnap reggel 9-kor levisznek a műtőbe. Ott találkozunk és adott egy puszit a számra.
-Szeretlek.
-Énis téged.-ezután kiment.
Elkezdtem olvasni a Harry Pottert. Már vagy 7x kiolvastam, de nem baj. Ez a kedvenc könyvem.
Reggel korán keltem és zenét hallgattam. Meglepődött a nővérke, hogy felvagyok.
-Jóreggelt-mondta.
-Jóreggelt.
A háta mögé nézett elpirulva.
-Ez az úr fog levinni a műtőbe.
Odanéztem. Kikerekedett a szemem.
-Eza?-kérdeztem.
-Szia.-köszönt vigyorogva.
-Ismerik egymást?-kérdezte zavartan.
-Igen.-mondtuk egyszerre.
Mikor kiment, Ezarelre néztem.
-Te, hogyhogy itt vagy? Hogy tudtál átjönni?
-Miiko mondta, hogy vigyázzak rád.-mondta unottan.
-9-kor leviszlek. Ott megvárlak és felhozlak. Ne lepődj meg ha ma többször is visszajövök.-folytatta tovább unott arccal.- Az igazat megvallva jobb dolgom is lenne, minthogy rád vigyázzak.
-Vissza is mehetsz nyugodtan. Nem fogok belehalni, ha egyedül vagyok.
-Én is ezt mondtam neki.
-Mi bajod van velem?-szegeztem neki a kérdést.
Meglepődött.-Semmi.
-Nem úgy veszem észre. Folyamatosan bunkó vagy velem, amióta csak megérkeztem.
-Ilyen vagyok.
-Egyetlen egyszer nem voltál az..amikor elmeséltem a balesetet és ennyi. Fogalmam sincs mit csináltam, hogy ezt érdemlem.
Egy pillanatra, mintha düh csillant volna a szemében, de aztán visszatért az unott pillantása.
-Semmit. Mondtam, hogy ilyen vagyok.
-Értem.-visszafordultam a könyvemhez.
-Mit olvasol?
-Harry Pottert.
-Komolyan?-csodálkozott.
-Igen. Tudom, most jön az a rész, hogy jajj azt hittem nem tudsz olvasni.-megrándult a szája sarka, ahogy próbálta elfolytani a mosolyát.
-Nem, azért lepődtem meg, mert az a kedvenc könyvem.
-Neked is?-csodálkoztam és rámosolyogtam. Mielőtt válaszolhatott volna, bejött Gergő.
-Jóreggelt.-mosolygott rám.
-Jóreggelt.-mosolyogtam vissza.
-Már megint ezt olvasod? Nem értem, hogy bírod olvasni..én még a filmet se szeretem.
-Mintha nem tudnád, hogy ez a kedvenc könyvem.
-Tudom..de már vagy 5x elolvastad.
-7x-pontosítottam.
Lehajolt, hogy adjon egy puszit a számra, de elfordítottam a fejem. Csodálkozás villant a szemelében.
-Kórházban vagyunk.
-És?
-Bárki bejöhet.
Dühösen nézett rám. Én is viszonoztam a pillantását.
-Neharagudj.-mondtam neki aztán szomorúan.
-Nem fogok haragudni ha megkapom a puszimat.
Hitetlenkedve néztem rá.
-De...
-Nincs de.-nézett rám határozottan.
Elfordítottam a fejem. Aztán a kezemre néztem.
-Kate.-mondta aztán.
Ránéztem.
-Neharagudj.-mondta és aztán kiment.
-Ez meg mi volt?-kérdezte Eza.
-Haragszik rám.-sóhajtottam.-Hogyhogy nem látott?
-Csak az lát akinek hagyom, hogy lásson engem.
-Értem.
-Miért csináltad ezt?
-Mit?
-Úgy látom, nem ahhoz szokott hozzá, hogy nem azt csinálod amit ő mond.
-Erről szó sincs..de a kórházban senki nem tud erről, különben nem műthetne meg. Ő viszont nem bízik másban ha rólam van szó..
Furcsán néz rám. Elsötétedik a tekintete.
-Miaz?
-Semmi-mondta unottan.- na induljunk.
Levitt a műtőbe. Kis idő után elaltattak. A kórteremben ébredtem fel. Gergő áll felettem.
-Szia-köszönt rám ridegen. Nekem meg könny szökött a szemembe. De Ezarel előtt nem akartam sírni.
Gergőnek megenyhült a tekintete.
-Hogy vagy?
-Fáj a kezem.-ahogy megmozdítottam, felszisszentem.
-Ne mozgasd még. Holnap reggel hazamehetsz.
-Köszönöm.
-Tudom, hogy nem szeretsz itt lenni.
Rámosolyogtam. Adott egy puszit és kiment. Amint kilelépett, lehervadt a mosoly az arcomról és legördült egy könnycsepp az arcomon. Dühösen letöröltem. Utálok sírni.
-Mi a baj?- kérdezte Eza.
-Semmi semmi.
-Ügyesen el tudod rejteni az érzelmeidet.
-Hozzászoktam már ehhez.
-Értem. Most aludj.
-De nem tudok..
Felém nyújt egy kis üveget.
-Ettől sikerül majd elaludnod.
-Köszönöm.
Megittam és elaludtam. Szerencsére nem álmodtam. Másnap reggel jött a nővér, hogy hazaamehetek. Összeszedtem a cuccom, írtam egy üzenetet Gergőnek és elindultam.