Katerina története

~21~

Már teljesen bele voltunk merülve a munkába, amikor Miiko berontott a laborba, és magyarázni kezdett.
-Megtámadták a főhadiszállást a sötét lovagok! Minden emberünkre szükség van! A kristályt akarják!
Nem is kellett többet mondania, azonnal siettünk a fegyverszobába. Magunkhoz vettük a fegyverünket, és rohantunk a többiekhez. A HQ kertjébe érve, rettenetes látvány tárult a szemem elé. A mi harcosaink, és az ellenség közül is rengetegen feküdtek a földön. Szerencsére sokan csak megsérültek. Nem volt időm szétnézni, mivel azonnal rámtámadt egy sötét lovag. Támadásba lendültem. Mintha lelassult volna az idő, csak az ellenfelemre koncentráltam. Egy jól kivitelezett mozdulattal kiütöttem a fegyvert a lovag kezéből, ezután harcképtelenné tettem. Nem sokáig érezhettem ezt a mámoros örömöt, mivel ismét megtámadott egy sötét lovag. Gyorsan elintéztem őt is, aztán szétnéztem. Aggódtam Ezarelért, mivel a közelharc köztudottan nem az ő műfaja. Aztán valaki megragadta a vállam, én meg hátrakönyököltem.
-Katie! Csak én vagyok.
-Leiftan? Jól vagy? - ugyanis észrevettem, hogy vérzik a karja.
-Persze. Csak egy kis karcolás.
Eddig tartott a kis csevegésünk, ugyanis megtámadtak minket. Vállt-vállnak vetve védtük ki a csapásaikat, és támadtunk vissza.
-Ezarel hol van? - kérdeztem két ütés között.
-A kapunál.
-Oda kell mennem. Nem hagyhatom egyedül.
-Hát igen. A közelharc nem az ő erőssége. - nevetett fel. Nem bírtam megállni, én is elmosolyodtam.
-Nem csak az. Vagy 2 napja nem aludt egy percet sem. - erre Leif is aggodalmas képet vágott.
-Gyere keressük meg.
Sietve elindultunk a kapu felé. Már a központi pavilonnál jártunk, amikor Miiko segélykiáltását hallottuk. Azonnal a segítségére siettünk. Körülvették a lovagok. Ahogy csak bírtunk, szaladtunk, hogy megmentsük Miikot. Ennyi ellenféllel még ő se bírt. Hátulról leszúrtam az egyiket, mire a többi lovag felém fordult. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy Miiko ki tudjon szabadulni onnan, és közös erővel elintéztük a lovagokat. Miiko megölelt, és sietett tovább, hogy védje a főhadiszállást. Mi Leiftannal siettünk tovább Ezarelhez. Mikor a kapuhoz értünk, egyből kiszúrtam a kék hajkoronát. Megkönnyebbülés futott át rajtam. Láthatóan semmi baja nem volt, sebesen forgatta a kardját. A falnak szorít valakit, úgy próbálja védeni a sötét lovagoktól.
Akkor megpillantottam a szőke haját is. De hiszen ez Mery! Azonnal szaladtam Ezához. Muszáj biztonságos helyre vinnen a kisfiút. Amikor Ezarel meglátott, egy halvány mosoly jelent meg az ajkán. Viszonoztam a gesztust, és úgy álltam, hogy Mery teljesen takarásban legyen.
-El kell vinnem őt innen. - mondtam neki.
-Vigyázzatok magatokra.
-Te is vigyázz magadra. - gyors puszit nyomtam az arcára, és megfogtam Mery kezét.
-Gyere biztonságos helyre viszlek.
Felemelte a fejét, és megláttam könnyáztatta arcocskáját. Összeszorult a torkom. Szegény kisfiú nagyon meg lehet ijedve. Felkaptam az ölembe, és lélekszakadva elkezdtem futni. Szerencsére senki nem állt az utamba, így hamar eljutottam a szobámhoz. Lefektettem az ágyamra.
-Most már nem lesz semmi baj Mery. - ígértem neki. - Most vissza kell mennem, de rád zárom az ajtót. Most már senki sem bánthat. - puszit nyomtam a homlokára.
-Köszönöm. - hozzámbújt.
Simogattam egy kicsit a fejét. Aztán annyit vettem észre, hogy elaludt. Betakartam, majd visszaindultam a kertbe. Mikor kiértem, láttam, hogy vége a csatának. Az ellenfél megfutamodott. Legalábbis ami megmaradt belőle. Eel gárdája, és a menedék lakói, derekasan küzdöttek. A szememmel elkezdtem keresni Ezarelt. Lassan elindultam a kapu felé. De amikor odaértem, földbe gyökerezett a lábam. Ezarel a földön feküdt, csurom véresen..