Paha társa

1. Beteg világban élünk

Sokan kérdezik, mikor kezdődött el a kárhozatom. Mikor lettem bunkó, kegyetlen és lelketlen. Hosszú életem alatt, rengeteg választ kifejlesztettem már. Nagyrészt a borzalmas gyerekkoromat jelöltem meg indokként. Ez merő hazugság volt. Csodálatos szüleim vannak, akik mindent megadtak nekem, amit csak egy gyerek kívánhat. Hamar megtanultam folyékonyan hazudni az embereknek. Minden már zsigerből jött, mintha egy könyvből olvasnám. Imádtam az egészet, azonban lassan nehezemre esett elkülöníteni azt a személyt, akit kreáltam és aki valóban vagyok. A másokkal szembeni ellenszenvem és bizalmatlanságom teremtette meg Paha-t, a Gonoszt.
- Orion, jó látni - mosolyodtam el kissé gúnyosan.

A király tudta, hogy sosem keveredtem volna önszántamból erre a földrészre és legkevésbé sem látogattam meg volna őt. Ez is olyan füllentés volt, amit bármikor, rezzenés nélkül elő tudok adni.
- Téged is, Paha. Hogy' utaztál? - nyújtott kezet.

A hierarchia szerint, neki kellett a kézfogást kezdeményeznie. Orion Froid nem csak az Amerikai Egyesült Királyság királya volt, hanem a démonok uralkodója is. Ő és a férje állnak minden démon, féldémon és fattyú felett. Ez a nagyon elavult, ünnepélyes viszony valójában végtelenül nyomasztott. Basszus, Finnország királya voltam, nem egy taknyos kölyök.
- Nagyon jól, köszönöm...

Mély, férfias nevetés hangzott fel az autó másik oldalán, a nyitott hátsó ajtó felől. Közvetlenül egy gyerekkacaj követte. Sosem szerettem a kölyköket.
- Daniel... - formáltam lassan a nevet, aminek ejtésére hatalmasat dobbant a szívem.

Az említett azonnal felegyenesedett és rám pillantott. Ő volt az egyik legelragadóbb teremtés, akit csak valaha megismertem. Sötétbarna szemeiben a vidámság minden színe ott csillogott, miközben szépen ívelt ajkaira mosoly húzódott. Elbűvölően jóképű volt már emberként is, amire a féldémonsága csak rásegített. Váll alá érő, sötétszőke haját egy kontyba fogta a meleg miatt és a legutóbbi találkozásunkról még megmaradt a borostája, ami nagyon is férfias volt. Elegáns járása és közvetlen modora miatt igazi alfahímnek tűnik elsőre bárki számára, ameddig ki nem derül az a rengeteg kis faszság, ami miatt Daniel Daniel lesz. Már évek óta a rabja voltam.
A király férje úgy csapódott a széttárt karjaim közé, mint egy gyerek.
Percekig csak álltunk némán. Teljesen megbabonázott a pillanat gyönyöre.

- Apuci... Apa miért ölelgeti a bácsit? - hallatszott mögöttünk egy vékony, gyermeki hang.
Dan hirtelen eltávolodott tőlem, égető, fehér fájdalmat hagyva maga után.
Egy barnás hajú, kék szemű kislány állt Orion mellett, a kezét szorongatva. Apró termetében egyértelműen a királyra ütött, ahogyan az átható, tengerhez hasonlító tekintetében is. Az arcvonásaiban azonban tévedhetetlenül beazonosíthatóak voltak a hasonlóságok a Társsal.
Kék, térdig érő, kissé régies ruhát viselt és bájosan mosolygott, amikor Dan mellé guggolt, hogy egy magasságban legyenek.
- Freyja, ő itt Paha... - mondta Orion kedves hangnemben.

A hercegnő kifejezette bizalmatlanul mért végig. Nem ezt várná az ember egy hatévestől. Utólag belegondolva: nem csoda, hiszen sosem látott még azelőtt. Kényesen ügyeltem arra, hogy Daniel átváltozása óta, ne menjek a család közelébe, így a kislány születése utáni buliban sem voltam ott.
Akkor még nem tudtam, hogy Frey a világ legmenőbb és legokosabb kislánya.
Megfontoltan elém lépett és kezet nyújtott, akárcsak nemrég a király.
- Üdvözlöm, Freyja Anne Friod vagyok, Amerika örököse - jelentette ki magabiztosan.
Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a mondat volt talán a legelső, amit megtanítottak neki. A sznobizmust nem lehet elég korán kezdeni.

- Üdvözlöm, hercegnő. Ville Pysy vagyok, Finnország királya - hajtottam fejet engedelmesen, miközben megráztam az aprócska, puha kezét.
Egy pillanatra ledermedt.
- Áh... a letett király. Olvastam rólad - motyogta.
Elkerekedtek a szemeim. Nem hittem volna, hogy tud olvasni. Nem sok jót néztem ki az amerikai oktatási rendszerből. Igazából semmi jót, bár gondolhattam volna, hogy Orion a legjobb oktatásban részesíti a lányát.
Éreztem, ahogy végigmér. Elidőzött a tetoválásaimnál, főként az arcomon. Látszott, hogy nem tud engem hová tenni. Leginkább ezt kedveltem azokban a reakciókban, amiket kiváltottam az emberekből.
- Még tart a per, ha szabad megjegyeznem - mondtam lassan elmosolyodtam.
Legbelül a szavai valójában tűkként szúrtak a szívembe. De már megszoktam ezt a bánásmódot.
- Érdeklődve figyelem. Apa, el fogunk késni Paddy bácsitól - fordult az apja felé hirtelen.
Egyetlen perc múlva ő már nem az Örökös volt, hanem egy kislány, aki olyan átlagos dolgokat csinál, mint meglátogatja a szüleivel a bácsikáját.

Ez után a dolgok már maguktól következtek.
Tizenöt perc múlva már a Mercedes hátsó ülésén találtam magam a hercegnővel, aki egy bőrkötéses könyvet tanulmányozott.
- Paha, kirakjuk a királyt és Frey-t a Parlamentnél, aztán megbeszéljük az itt tartózkodásod részleteit - pillantott rám a visszapillantó tükörben Daniel.
Mindig ő vezetett, mivel sokkal biztonságosabban közlekedett, mint a férje. Ezt pedig Orion is tudta. Az egyik legnagyobb erénye az volt, hogy tudta, meddig kell azt a bizonyos vasat ütni. Ez ma már nehezére esik az embereknek. Nem tudják elengedni a dolgokat, még akkor sem, hogyha az kifejezetten jót tenne nekik. Mindent kézben akarunk tartani és felügyelni akkor is, ha az marhára nem megy. Beteg világban élünk.

- Ahogy kívánod - feleltem kissé fásultan.
Nem akartam azzal fárasztani magam, hogy jópofizok neki. Annyira fölöslegesnek tűnt abban a pillanatban, mint levegőt vennem. Eltűnődve kibámultam az ablakon.

New Yorkot beragyogta a kora délutáni napsütés. Az a hatalmas, mozgó, morgó szervezet tette a maga dolgát. Úgy működött, mintha nem kényszer lenne minden. Mintha nem egy büdös, koszos betonrengeteg lenne. Ebből elég könnyen rá lehet jönni, hogy nem a szívem csücske a Nagy Alma. A borzalmasnál csak rosszabb emlékeim vannak erről a helyről. Emellett egyáltalán nem hasonlított Helsinkire. Egyáltalán nem...
Az üveg visszatükröződésén hirtelen egy olyan dologra lettem figyelmes, amire egyáltalán nem számítottam.

A picúr felé fordultam érdeklődve.
- Finnül tanulsz? - kérdeztem halkan.
Freyja hatalmas, kék szemeket meresztett rám. Tekintete telve volt valamilyen bölcs, melegséget árasztó tudással. Ez az a fajta értelem, amit az őseinktől kapunk. Ott él minden mozdulatunkban, ott van velünk minden döntésünkben, egy szóval a részünk, akkor is, ha nem akarjuk. Abban a kislányban ez hatványozottan volt megfigyelhető.

- Igen. Paddy bácsihoz járok különórákra - mondta szinte nevetve - Már egész jól megy.
Belenéztem a könyvbe, amiben a szavak egymásutánságában megláttam szeretett anyanyelvemet.
- Öhm... Hány nyelven beszélsz, a megkérdezhetem?
- Ezzel együtt négyet.

Kikerekedtek a szemeim. Éreztem a közeledő vesztemet, ami elkerülhetetlen volt. Ez a vész pedig nem abban a hihetetlenül okos hercegnőben, nem is abban a férjezett, mással mágikus kapcsolatban lévő pasiban volt, aki iránt titkon vágytam, hanem egy teljesen más természetű gonosz felé közeledtem. Egy olyan gonosz felé, amire még Paha sem számított. Pedig az nagy szó.