Paha társa

3. Akkor ne hívj sehogy

Térjünk egy kicsit vissza arra, hogy mikor kárhoztam el. Sok szempontból akkor, amikor hazudni kezdtem mindenkinek és Paha átvette az irányítást. Másik oldalról azonban akkor, amikor elkezdtem irtani a fajtámat a háború alatt. Azonban ide tartozik a Jackkel való találkozásom is, akit Paha nagyon, de nagyon nem kedvel. Egészen egyszerűen olyanok, mint a tűz és a víz. És sokáig nem tudtam, melyikünk melyik elem.

Nagyot sóhajtva kopogtam be a hófehérre mázolt faajtón. Lenéztem Akkára, aki izgatottan csóválta a farkát mellettem.

- Azért ne légy érte oda, világos? Csak pár napot leszünk itt, aztán elhúzunk a palotába. Ott majd halálra fog pesztrálni az a kis vakarcs - motyogtam neki finnül, miközben megpaskoltam a marját.

A szürkés, hatalmas állat teljes testsúlyával a combomnak dőlt, aztán nemes egyszerűséggel helyet foglalt a méregdrága bőrcipőmön. Ő nem volt az a szégyenlős személyiség.

Éppen megpróbáltam kissé odébb tessékelni, amikor kinyílt a bejárat.

Először fel sem néztem, csak amikor Akka szélsebesen megiramodott befelé, majdnem fellökve a házigazdánkat.

Gombóc gyűlt a torkomban és izzadni kezdett a tenyerem. A fényben fürdő lakás egy pillanatig elvakított, így nehézkesen fókuszáltam az alacsony, törékeny alakra. Úgy festett, akár egy angyal. Hosszú pillanatokig csak az arcát tudtam nézni. Kerek, kissé gyermeteg vonásai bájosak, mégis komolyan voltak. Sima, hibátlan bőre leginkább a langyos tejhez hasonlított, miközben szépen metszett, égkék szemei gyémántokként csillogtak. Olyan volt, mint az egyik kő a koronámon. Komolyan... Később ezért a hasonlatért nagyon megharagudott rám. Ahogy rám pillantott, beharapta a vörös, telt alsó ajkát, majd elbűvölő mosolyt eresztett meg felém. Hosszú, aprócska ujjaival a kócos, vállig érő hajába túrt. Remegett a keze.

- Hello... - rebegte - Gyere be.

Magas, elég nőies hangja kimért, mégis kellemes volt. Miközben beléptem a kis előtérbe, megérintette a hátamat. Annyira ártatlan és természetesnek tűnt, hogy alig éreztem.

- Én Jackson Manson vagyok - mondta kezet nyújtva.

Akkor vettem csak észre, hogy egy furcsa szabású, kékes blúzt visel, fekete szövetnadrággal. Igen, tudom, hogy blúzt a nők viselnek, de nem vagyok benne biztos, hogy férfiaknak készült volt az a ruhadarab. Lengén ölelte körbe kecses alakját, miközben formás, hibátlan lábai láttán enyhén összefutott a nyál a számban.

- Paha - igyekeztem közömbös hangot megütni.

Kézfogás helyett, nagy, katonai hátizsákomat ledobtam a vállamról. Már indultam volna a kutyám keresésére, amikor utánam szólt.

- Ville, megkérhetlek arra, hogy ezt ne hagyd itt?

Egy éles vészjelzés szólalt meg a fejemben és egyetlen másodperc alatt közel kerültem hozzá. Tudtam, hogy az egész lényem feszültséget áraszt ilyenkor. Bárki megrémülne tőle.

- Senki sem szólít így. Én Paha vagyok - suttogtam, miközben ajkaim szinte súrolták az arcát.

Kék szemeiben egy csepp félelem volt csupán.

- Nem vagyok hajlandó így hívni téged.

Hangja nem volt erősebb a leheletnél, mégis több ellenállás volt benne, mint az összes általam megdöntött srácban összesen.

- Akkor ne hívj sehogy - vetettem oda.

Véve egy nagy levegőt, felkaptam a táskámat. Akka éppen akkor hajtotta végre a ,,hogyan játszunk el egy hátára fordult teknőst"-magánszámát a hófehér szőnyegen (mondtam, hogy nem szégyenlős), amit egyetlen csettintésemre abbahagyott.

A lakásban két hálószoba volt, így könnyedén megtaláltam azt, amiből nem áradt az az isteni, fahéjjal kevert levendulaillat. A kerge kutyám azonnal a birtokába vette az ágyamat. Sokan mondják, hogy nem szabad velük aludnia az ebnek, de valahogy sosem volt szívem leküldeni. Kiskorában túl aranyos volt hozzá, később pedig túlságosan megszoktam már.

Az egyszerű, otthonos szobában semmi sem emlékeztetett az otthonomra. Több, mint rossz volt.

- És milyen a smasszered? - kérdezte Malik vidám hangja.

Többek között azért kedveltem őt nagyon, mert mindig mosolygott és az élet pozitív oldalát tudja látni.

Már órák óta kuksoltam a szobámban, amire rávettem magam, hogy felhívjam. Valahogyan mindig lelket tudott verni belém.

Csak sóhajtottam egyet.

- Na, komolyan...

- Gyönyörű, Malik. Érted? Életemben nem láttam még nála szebb fiút.

Egy percre csend ült a vonalra és csak akkor szólalt meg, amikor már azt hittem, hogy letette vagy ilyesmi.

- Akkor mi a baj vele? - tudakolta.

- Hogy össze akarom vele rúgni a port, hogy a palotába költözhessek. És nem mellesleg Villének szólított - mondtam erősen sajnáltatva magam.

Ismét csend következett. A fiatal iráninak nem volt erőssége a telefonbeszélgetés.

- Figyelj, nem akarok beleköpni a szerelmi drámádba, de nem lehet, hogy Daniel direkt csapta hozzád azt a srácot?

Ez volt a másik, amiért Malik a kedvenc halandóm volt. Végtelenül éleslátó volt és ismerte az embereket.