Paha társa

5. És boldog lehettél volna

Tudjátok, van az ember életében legalább egy olyan pillanat, amikor csak áll, fejében pedig egyetlen gondolat sem képes gyökeret verni. Teljesen le van fagyva, miközben a világ forog velünk és csak arra tudunk gondolni: most mi a kurva fasz történik éppen? Emellett vannak olyan emberek, akik pedig különösen élvezik, hogy ilyen hatással vannak másokra. Paha is ilyen. Imád a középpontban lenni és azt, hogyha mindenki csak rá figyel. Olyan néha mintha valójában ez éltetné. Mások meglepettsége. A döbbenet, ami kiül az arcokra, amikor meglátják, amikor meghallják, amiről beszél, amikor tudatosul bennük a gonoszsága. Talán az utóbbi a legfontosabb. Nagyon kevesen tudják meg, hogy mennyire kegyetlen tud lenni, azonban a híre mindig megelőzi, így ritkán kell demonstrálnia.

Paha nagyon sok embert nem kedvel és ez látszik is rajta. Ami a szívén, az a száján. Jobban mondva, a kezén, ami túl gyakran eljár.

Visszatérve a “mi a fasz”-pillanatokra: Paha-n kívül még van olyan ember, aki ennyire zavarba képes hozni másokat, Freyja. Igazából sosem szerettem a gyerekeket, ameddig meg nem ismertem őt. Nyafogó, nyálcsorgató kis szörnyek voltak a szememben, akikkel csak a baj van. Azt hiszem, így érthető, miért nem voltam oda az ötlettől, hogy meghívott a hercegnő magához vacsorára.

- Mi a francot akarhat? - dobtam a súlyos, vastag papírlapot az étkezőasztalra.

Jack értetlenül bámult rám az ebéde felett. Kék szemeiben a kíváncsiság égett. Kezébe vette a meghívót és gyors pillantást vetett rá.

- Nem tudom. Hivatalos eseményhez túlságosan későn hív meg. És akkor nem Frayja címezte volna, hanem a király.

- Ezzel nem segítesz, ugye tudod? - kérdeztem kissé ingerülten.

Valójában nem szerettem bunkó lenni Jacksonnal. Persze nem azért, mert bántott fájdalmat okozni neki. Nem csapkodott vagy kiabált. Nem, olyat sosem tett volna. Pusztán kényelmetlen volt látni a tekintetébe ágyazódott csalódottságot. A vesémig látott. Malik szerint ez csak azért van, mert elszigeteltem magam az utóbbi hetekben az emberektől és senki mással nem beszéltem személyesen.

Akkor is ÚGY lesett fel rám, miközben lomhán vakargatta a hálás Akka füle tövét.

- Tudom, de nem tudom, miért hívat. Talán meg szeretne veled ismerkedni - vont vállat - Joga van hozzá.

Sóhajtva rángattam magamra a pólómat, hogy levigyem a kutyámat sétálni. Ezeket a műveleteket a vendéglátóm mindig nyálcsorgatva figyelte.

- Te ismered őt?

Bólintott egyet eltűnődve.

- Daniel titkára voltam egy évig, ameddig egyetemre nem mentem. Ő fizetett mindent nekem. Egy kiskölyök voltam, amikor hozzájuk kerültem - felelte halkan - Jóban vagyunk.

Felvontam az egyik szemöldökömet, miközben belebújtattam a hámjába Akkát.

Összeállt a kép, miért is ragaszkodott Dan ahhoz, hogy itt lakjak. Jack az ország egyik legtehetségesebb igazságügyi pszichiátere, aki mindössze három év alatt jutott el a doktori fokozatig. Igazából egyáltalán nem hinne el róla semmi ilyesmit az ember. Valójában én is kértem, hogy mutassa meg a diplomáját először. Azonban vannak olyan dolgok, amikből utólag látható. Alaposan megfigyel mindenkit, egyetlen szó nélkül. Olyan, mintha magába szívná minden mozdulatodat és értékes információként tárolná őket, hogy a legváratlanabb pillanatokban hasznosíthassa őket. Miután megtudtam ezt róla, érthető okoknál fogva, vigyáztam vele. Csak ritkán beszélgettünk és az idő nagy részében inkább a szobámban kuksoltam.

- Mindegy. Nem tudok így elmenni Malik elé. Megtennéd, ha megkérlek? Sosem járt még Amerikában és nem nagyon beszéli a nyelvet - megforgattam a szemeimet - Igazából félek, hogy terroristának néznék.

Halkan felkuncogott.

- Ne haragudj, de este vendégem lesz. De rendelek neki egy taxit.

Ez furcsa volt, hiszen Jackhez sosem jöttek vendégek. Nem is beszélt arról, hogy lennének barátai vagy pasija. Nagyon magányos ember volt, aki inkább van egyedül, mint rossz társaságban.

- Tudod, nem kellett volna ennek így lennie. Hogyha képes lettél volna befogni a szádat és elfogadni a helyzetedet, még mindig élnél...

Kissé vádlón néztem az előttem magasodó szoborra. Az idő és a természet jóvoltából, a terméskő már megfakult és néhol moha borította. Három méter magas volt körülbelül, pedig Cathrina a valóságban alig ért a mellkasomig. Törékeny, gyönyörű alak volt, aki bárkit elbűvölt. A szobrász ezt egészen jól megragadta. Vékony tagjait lenge, fehérre festett, légies ruha fedte, miközben hosszú, eredetileg szőke haját mintha a szél fújta volna. Arcának vonásai hasonlóan kerekdedek és lágyak voltak, mint a valóságban. Igazából az a szobor nagyon is hasonlított rá. Olyan volt, mint a rengeteg fényképen, ami kettőnkről készült még a Háború előtt. Amikor még minden rendben volt és nem hordott a nap minden percében golyóálló mellényt és acélbetétes bakancsot. Amikor még nem kergetett olyan hasztalan vágyakat, amik romba döntötték volna az addig ismert világot. Amikor még a Bastards of Liberty nem létezett.

- Kurvára el kellett volna fogadnod azt, ami adatott neked. És boldog lehettél volna.

Eltűnődve vakargattam Akka fejét, aki a játéktól elfáradtan hevert mellettem a padon. Igen, ő a padon fekszik, mintha ember lenne, mert annak is képzeli magát. Szerintem ő is hülyének tartott, amiért átutazzuk minden nap kétszer a fél várost, hogy eljöjjünk ebbe a pici parkba, ahová nagyrészt csak a csavargók járnak belőni magukat. De megnyugtatott az a hely. Jó volt látni, hogy a dzsungelszerű növényzet az élet jelképeként utat tört magának a véráztatta földben. Hogyha mély levegőt vettem, még éreztem az elsütött fegyverek szagát. Fülemben hosszan csengett az egymásnak csattanó fémek hangja és a fattyúk elhaló kiálltása, amikor megláttak feltűnni a harctéren.

- Ebben a világban lett volna hely mindenkinek. Még neked is. Olyan kedves és aranyos kislány voltál.

Cathrina életem legnagyobb tévedése volt, amit sosem tudok majd kiheverni.

- Meg kellene bocsájtanom neked. Malik szerint azzal el tudnálak engedni téged és a Háborút.

Vettem egy mély levegőt és finoman megpaskoltam a kutyám marját, hogy jelezzem, indulunk. Ő kérdőn felkapta a fejét és hagyta, hogy puszit leheljek a kobakjára. Akka volt az egyik teremtmény, ami még ezen a világon tartott, mégis a legtöbben csak egy bolhás ebnek látták.

Mielőtt indultunk volna, ledontam a kezemben szorongatott, párszálas gerbera csokrot a márványtáblára a többi közé, Cathrina szobra előtt, ami fennen hirdette a világnak Orion győzelmét a fattyúk serege felett:

,,Ezen a helyen zajlott 1967. február 5-7.-én a new yorki csata, amiben a Királyi Hadsereg megakadályozta a Bastards of Liberty betörését a fővárosba. 35 ezer fattyú között elesett a szervezet vezetője, Cathrina Valo is, akit Pysy marsall saját kezűleg végzett ki, megszabadítva a királyságot az őt fenyegető legnagyobb veszélytől.

Tisztelet a bátraknak és a holtaknak, hulljanak el bármelyik oldalon!’’