Paha társa

22. Nem tudtam élvezni

 - Fenség, hamarosan indulnunk kell - szólalt meg a dolgozószobám ajtajában Oha.

Nagyot sóhajtottam és felé fordultam. A világ egyszeriben forogni kezdett velem és tekintetem akaratlanul is elengedte a fagyos Helsinki látképét. Minden olyan volt, mint régen, de a mellkasomba akaratlanul is beköltözött egy sosem tapasztalt, fájó hiányérzet. Velem volt már, amióta elhagytam New Yorkot.

- Természetesen.

A kijáratnál magamra terítettem a vastag termokabátomat és még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre.

Malik már előre ment a bíróságra, így rajtam és a titkáromon kívül, a lakás üresen tátongott. Akka a fürdőszobában szendergett. Mintha nem is az én otthonom lett volna a hatalmas loft. Minden úgy várt, ahogyan hagytam. Még az ágyam is ugyanolyan bevetetlen volt, mégsem haza jöttem. Nem tudtam élvezni.

Nyugodt, mégis kissé összeszedetlen léptekkel értünk el a liftig, ami csendes zümmögéssel repített le minket a földszint felé.

- Szerinted valóban én öltem meg Paavo-t? - kérdeztem váratlanul.

A fiatal férfi rám nézett értetlenül. Sosem tettem fel neki a véleményére vonatkozó vagy személyes kérdéseket. Nem voltunk olyan viszonyban és sosem igyekeztem ezen változtatni. Ő szervezte a hivatalos megjelenéseimet és vett ajándékot anyámnak a születésnapjára, de fogalmam sincs például, hogy van-e felesége. Tudom, hogy kiváló eredménnyel végezte az egyetemet, de sosem láttam még, hogyan issza a kávét. Nagyon formális volt már évek óta a viszonyunk.

- Egy embernek nincs joga elítélni magát, uram. Szánalmas vagdalkozás, amit a miniszterelnök csinál. Elképesztő, hogy meghurcolhatja Önt, miközben a történelemünk legalacsonyabb részvételi arányú választásán győzött - hadarta.

- De szerinted én tettem? Valóban lelökhettem arról a hídról azt a szerencsétlent?

Egyre kétségbeesettebbnek tűnt. Idegesen nézett körül az üres fülkében, de a tükörben is csak az én kérdő tekintetemmel találkozott össze. Nem menekülhetetett.

- Értem. Semmi baj - válaszoltam helyette, amikor a csengő a földszintet jelezte.

Nem néztem magam után, amikor kiszálltam. Nem vártam meg.

Többet nem szóltunk egymáshoz. Azon gondolkoztam, hogy be kellene ajánlanom valamelyik minisztériumba. Ő előléptetésnek venné, mégis megszabadulnék tőle. Nem mintha az emberek egy tetemes hányada nem gondolna bűnösnek...

A bíróság épülete előtt több tucatnyi fotós, újságíró és tévériporter fogadott. Mindenki tudósítani akart a finn király bukásáról.

Undorító...

- Készen állsz, Paha? - kérdezte Mailk édesapja az előcsarnokban.

Reza tökéletesen beszélte a finn nyelvet, mégis sütött róla, hogy a gyerekeivel ellentétben, ő mindig iráni marad. Nem azért, mert velünk ellentétben, neki sötétbarna volt a bőre és fekete a szeme. Ő másként gondolkodott. Az ő értékei elég távol álltak az északi emberekétől. Másképpen értelmezte a kedves és a rossz fogalmát. De a legfontosabb a tisztelet kérdése számára. Mindent és mindenkit tisztelt, ami és aki finn volt. Ennek az egyetlen oka az volt, hogy befogadtuk őt és a családját, amikor szükségük volt rá. A háború poklából kiszabadulva új életet kezdhettek. Ezt a tiszteletet pedig elvárta a fiától és a lányaitól is.

- Erre készen lehet valaha állni?

Mosolyra húzta a ráncokkal szabdalt arcát. Akkor vettem csak észre, hogy mennyire megöregedett az utóbbi évek alatt. Fekete hajában lassacskán több ősz szál van, mint valaha. Tekintete fáradtan csillogott.