Paha társa

28. Áldozatok vagyunk...

Vannak pillanatok az ember életében, amikor valami nagyon ostoba dolgot kell tennie a túléléshez. Olyasmit, amit normál esetben nem csinálna. Olyat, amitől fél és ódzkodik.

Miért? Mert meg kell tennie. Ez az egyetlen oka. Tudom, hogy most valami furcsa, de lelkesítő okfejtést vártál, ami majd megmagyarázza, miért tettem, ami tettem.

Oh, nem. Ennyire nem ismersz még engem? Én nem beszélek félre és ami fontosabb: soha nem hazudok neked. Talán én vagyok az egyetlen ember. Ezt jegyezd meg. Lehet, hogy kegyetlen ezt hallani, de legalább én mondom ki, aki szeret téged.

Azért tettem rengeteg rossz dolgot, mert élveztem. Ennyi az egész. A többit pedig azért, mert az érdekeim azt diktálták. Valamilyen előnyöm származik belőle. Mert a világ nem csupa nemes cél és önzetlenség. Mindenki akar valamit és mindenki azon van, hogy megszerezze.

Natalya az országomat akarta, mert azt hitte, ezzel megőrzi még pár évtizedig a félelemmel teli hatalmát. Én pedig újra király akarta lenni.

Tudom, kicsit furán hathat a múltbéli kirohanásom és lemondásom miatt. De láttam azt a rengeteg embert, aki számít rám és a szeretett hazám sorsa csak rajtam múlt. Ez bármilyen szörnyeteget jobb belátásra bírt volna.

Natalya lefejezése emlékeztetett Cathrináéra, ami némiképpen aggasztott. Lehetséges, hogy a karma már csak ilyen? Valahogyan mindig én vetek véget a feltörekvő ribancok karrierjének.

Igazából annyira egyszerű volt, amennyire nem is gondoltam volna. Nem számított rá, hiszen azt hitte, hogy a szétszéledt seregem híján, kegyelemért fogok könyörögni.

Hogy zavar-e, hogy csak így megöltem? Nem igazán. Nem érzek kisebb győzelmet, mintha a harctéren végeztem volna vele. Így legalább nem került rengeteg katona és civil életébe. Úgy ki kellett volna nyírnom Zsukovot és egy rakat másik embert. Ezt pedig nem akartam. Folyamatosan visszhangzott a fejemben, ahogyan Jack azt mondja: jó ember vagyok. elkezdtem elhinni.

Egészen addig, ameddig be nem csaltam a orosz démont az irodámba.

Nem tartott tovább egyetlen pillanatnál, ahogyan Amira szélsebesen szelte át a lágy ereket, majd egy határozott roppantással találta el a csigolyát. Élesen kifújtam a levegőt, miközben rántottam egyet a csonton, hogy elváljon a feje a nyakától.

Sokat nevettem azokon a filmeken, amikben hátulról fejeznek le valakit. Ez képtelenség, hiszen egy átlagos ember nem tud akkora erőt kifejteni, hogy egyből elvágja a csigolyák találkozását. Csak szükségtelenül szenvedne az áldozat.

Natalya nem szenvedett. Nem érdemelte meg, ahogyan David mondjuk.

Amikor összeesett, erős, fényes löket ütközött a mellkasomnak. Távozott belőle az energiája, amit hosszú évtizedek óta gyűjtögetett. Lassan növekedett benne, hiszen démon volt. Ez folyamatosan növeli az erőnket, de halálunk után nem szűnik meg nyom nélkül. Ekkora erő nem válik kámforrá hirtelen.

- Áldozatok vagyunk... Mindannyian...* - motyogtam kissé csalódottan.

Letöröltem az arcomről a ráfröccsenő vércseppeket és a nadrágom szárába kentem a kardomon lévő vörös folyadékot. Szinte éreztem a fémes ízt a számban miatta, majd egy kósza pillantást vetettem a Fő térre az ablakon át, ahol a finn hadsereg éppen őrizetbe vette az oroszt. A szemem sarkából éppen elkaptam egy lekezelő, óriásit csattanó pofont.

Hatalmasat morrantam és a következő pillanatban már a két katona mellett álltam.

A finn katonáknak jól megkülönböztethető, éjfekete öltözete van, a ruszkik régi, sötétzöld felöltőjével ellentétben. Nagyon közel hajoltam a középmagas, tejfölszőke sráchoz.