Paha társa

4. Nem vagy gonosz

A következő napok egyhangúan teltek. Jobban mondva megfigyeléssel.

Anyukám mindig azt mondta, hogy megismerni másokat azért jó, mert tudod már, mit várhatsz másoktól. Ő minden ismerősét úgy fogja fel, mintha egy hatalmas könyvtárba gyűjtené őket. Hogyha valamire szüksége volt, a gondos rendszerezés és kapcsolattartás miatt, mindig tudta, hogy melyiket kell előszednie. Anya nagyon okos nő. A legokosabb, akit ismerek. Ebből sejthető, hogy a családom nem egy mindennapi família. Alapból ott kezdődik, hogy a szüleim esetében apám volt a halandó, akit anyám a születésem után változtatott féldémonná, örök életet adományozva neki. A Pysy család az 1200-as évek óta Lappföldön élt, ameddig Finnország független nem lett. Akkor kértek fel királynak. Hogy miért? Mert szükségük volt a Szovjetunióval szemben egy démonra, aki képes megvédeni a hazáját. Én pedig tökéletes voltam erre a feladatra, hiszen jó katona voltam, mióta elértem a kifejlett koromat.

Sokáig semmi máshoz nem értettem, mint a hadviselés. A politika fiatal koromban olyan messze állt tőlem, mint New York Helsinkitől. A harcászat egyik legfontosabb eleme a kivárás. Ez nagyon sok dologra jó lehet. Szolgálhat egyszerű figyelemelterelést, ahogyan az angolok tették 1940-ben Dunkirknél. Lehet az oka az erőgyűjtés, ahogyan az oroszok tették Sztálingrádban. Az esetemben a legegyszerűbb oka volt: az információgyűjtés.

Mindent meg akartam tudni Jackson Mansonról.

Vannak dolgok, amiket könnyen meg lehet tudni valakiről. Hogy hol eszik, milyen filmeket néz, kik a barátai, milyen egyetemre járt, hol dolgozik. Ezeket mind megosztja magáról egy átlagos ember az interneten úgy, hogy senki sem gondolná, hogy ez valaha bárkit is érdekelne. Ebből a szempontból, a halandók több dolgot osztanak meg a telefonjukkal, mint az ismerőseikkel. Jack azonban nem volt fent egyetlen közösségi felületen sem. Egyetlen amerikai egyetem adatbázisában sem volt róla anyag, pedig a jogosítványán a neve előtt díszelgett a doktor titulus. Azt sem tudtam, hogy mivel foglalkozik, pedig minden reggel elment otthonról és délután négykor ért haza, a bevásárlás után. Ebből (és a alkatából), arra tudtam gondolni, hogy valamilyen szellemi munkát végez. Szépen, tagoltan és tökéletesen hangsúlyozva beszél, tehát emberekkel foglalkozhatott. Erre utalt az is, hogy egyetlen kiborulás nélkül bírta a szemétkedésemet.

Mivel semmi másra nem jutottam, ezért be kellett vetnem magam személyesen is.

- Jó reggelt, szépségem - mosolyogtam rá, belépve a konyhába.

A reggelire mindig müzlit és kakaót fogyasztott, mint egy ötéves. Előtte, ébredés után, legalább harminc percet ült a csendben, kezében a kihűlt kávéjával és csak bámult a semmibe. Ez volt a kis rituáléja.

Aznap pontosan ebben zavartam meg, tehát védtelenül, még az első koffeinadagja nélkül. Riadtan rám kapta elbűvölően kék szemeit. Fázósan összehúzta maga körül a rózsaszín, bolyhos köntösét, mintha el akarna bújni.

- N-neked is...

Lendületesen töltöttem magamnak kávét, majd a konyhapultnak támaszkodtam. Éreztem, ahogy végigméri minden porcikámat. Úgy viselkedtem, mint aki tudja, hogy bámulják.

- Hányra mész? Készítek reggelit neked is. Szerintem még belefér - vigyorogtam továbbra is.

Hófehér arcát a pír öntötte el.

- Én... Kilenctől van órám. De ne fáradj. Mindig csak összedobok valamit.

Leintettem, miközben előkaptam egy kis edényt. Döbbenten leste minden mozdulatomat. Rutinosan vettem elő a zabpelyhet és a tejet.

- Biztosan aranyosak a gyerekek - vetettem fel vidáman.

Hátamban éreztem a tekintetét.

- Az NYU-n tanítok - bökte ki végül.

Hümmögtem egyet. Ezzel érthetővé vált, miért lakik a Canal Streeten. Innen 20 perc sétával az egyetemen volt.

- Valóban? Mit? Bocsáss meg, csak láttam a jogsidat - szabadkoztam.

- Segítsek valamit? - pattant fel.

Felé pillantottam, majd vállat vontam.

- Felvághatnád az epret. Láttam párat a hűtőben.

Szó nélkül, köntösben elkezdte felszelni a piros gyümölcsöket. Féloldalas, kissé gúnyos mosollyal néztem, ahogy bénázik. Nem az a konyhatündér-fajta. Hagytam kibontakozni, miközben láttam, ahogy időről-időre rám vándorolnak a szemei. Elmélázott egy ideig a mellkasomra tetovált elefánton, de végül nem kérdezett rá. Életem során már megszoktam, hogy megbámulnak a tetoválásaim miatt. Főleg az arcomon lévők keltették fel az érdeklődést. Nos, a kis Jacknek határozottan bejöttek.

Egyetlen lépéssel mögé léptem, hogy levegyem a feje felett lévő polcról a cukrot. Ajkaim súrolták a fülkagylóját, mire ő akaratlanul is összerándult. Száját fájdalmas nyögés hagyta el, miközben azonnal megéreztem vérének fémes illatát. Képes volt elvágni magát egy hámozókéssel, bazd meg.

- Mutasd... - fordítottam magam felé.

Nagyon közel voltam hozzá. Szinte a pultnak paszíroztam az apró, törékeny alakját. Lélegzete úgy felgyorsult, mintha futott volna, miközben szíve csoda, hogy nem törte át a bordáit.

Hófehér, puha mutatóujján egy két centi körüli vágás égtelenkedett, amiből sebesen szivárgott a vére. Összefutott a nyál a számban. Mélyen a szemébe néztem és lassan az ajkaimhoz emeltem a kezét. Nem ellenkezett, de minden tagjában remegett.

Egészen lágyan végignyaltam a tejízű bőrét. Oké, valójában nem szükséges megnyalni a területet a gyógyításhoz, de csodálatos volt látni, ahogy kipirul az arca és elképesztően kék szemei úgy ragyognak, mint a drágakövek. Olyan volt, akár egy angyal, aki csak arra vár, hogy Paha oldalán elkárhozzon.

- Ville... - nyögte ki, amikor még mindig a sértetlen ujját szemlélte.

- Mondtam, hogy ne hívj így - mondtam halkan, a kását szedve ki a kis tálkákba.

Az asztalnál ült ismét. Nem próbálkozott újra a szeleteléssel. Hagyta, hogy egy villával összetörjem csak az érett gyümölcsöt. Elmosolyodott amikor elé tettem a gőzölgő reggelit.

A finn kultúrában az étkezésnek fontos szerepe van. Megtiszeltetés, hogyha valakit az asztalunkhoz fogadunk, hiszen az evés egy szertartás. Két kezemen meg tudom számolni azon idegeneket, akikkel együtt étkeztem. Előtte még sosem ültem egy asztalhoz Jackkel, de határozottan megérte. Érdekes volt látni, ahogy óvatosan megkóstolja az ételt, majd halkan felnyög az ízére. Biztosan hangos az ágyban.

- Azért hívlak így, mert tudom, hogy te, a nagy Ville Pysy, nem vagy gonosz - mosolyodott el vidáman.

Ajkaimról lefagyott az addig ott üldögélő vigyor és helyét valami egészen más, démoni, kegyetlen kifejezés vette át, amit kevésbé gyakran használok.

- Akkor rosszul hiszed. Én Paha vagyok. Minden porcikámban.
Pici ujjai között lassan forgatta a fém kanalat, összekeverve mégjobban a reggelijét.

- Hogyha te vagy Paha, akkor ki Ville? - kérdezte végül.
Vettem egy mély levegőt. Soha nem beszéltem ilyesmiről senkinek, de sejtettem, hogy őt halálra ijeszthetem majd vele. Azt fogja hinni, hogy egy tudathasadásos zakkant vagyok.

- Ville meghalt, amikor lefejezte Cathrinát. Azóta csak Paha él. És jobb lesz, ha megbarátkozol vele, különben komoly bajod lehet.