Paha társa

24. Bele fog halni az önsajnálatba

Három órával korábban, New York

Jackson szemszöge

Paha kedvenc mondása, hogy normálisnak lenni nem erény. Ezt csak akkor értettem meg, amikor elhagyott engem. Az üres lakásba hazaérve, minden nap szembesültem a saját szürkeségemmel és jelentéktelenségemmel. Visszatértek azok az idők, amikor nem érdekeltem senkit, hogy élek vagy halok. Végtelenül magányosnak éreztem magam. Emellett elementális erővel próbálta áttörni a mellkasomat a bűntudat, amit azért éreztem, amit nem is feltétlen tettem meg.

Régebben elképzelhetetlen erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy normálisnak látszak. Őt nem érdekelték a halandó lét ilyesfajta csalafintaságai. Ő tudta, hogy különleges és minden pillanatban éreztette velem, hogy én is az vagyok. Igazán szeretett engem...

Az egész történetben valóban én voltam a bűnös. Nem mondtam el neki, hogy a finn bíróság engem kért fel, hogy szakvéleményt alkossak róla. Orion is szorgalmazta, ezért helyezték őt el nálam. Nikkili valóban megkeresett és erősen próbálkozott a megvesztegetésemmel, de akkor már fülig belé voltam zúgva.

Valóban készítettem róla egy jelentést, ami sosem került elküldésre.

Magam sem tudom, miért hagytam a konyhaasztalon a laptopomat a megnyitott dokumentummal, csak alvó módban. Nem is tudom, mit gondoltam, hiszen tudta a jelszavaimat. Ameddig leugrottam vacsoráért a közeli kínai étterembe, ő haza ért a kutyasétáltatásból Akkával és elolvasta azt a szart. Mire visszaértem, már sehol sem voltak a cuccai.

Eltűnt, mintha nem is lett volna. Mintha csak egy álom lett volna.

Pár nappal később, a tévében láttam, hogy lemondott. Láttam az arcán a fájdalmat. A megalázottságot és a végtelen csalódottságot. Csalódott bennem és mindenben, amiben eddig hitt.

Ezek után kezdődött az én pokoljárásom. Igazából alig emlékszem valamire. Rendszerint csak ültem és néztem magam elé. Nem jártam be dolgozni, így feltehetően kirúgtak, de egyébként se szívesen jártam volna be David miatt. Minden olyan volt, mintha csak elsuhanna mellettem. Sehová sem illettem és semmi sem várt meg engem. Felesleges voltam.

Talán egy hónapja vegetálhattam, amikor valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam.

Éppen hazaértem a boltból és azon voltam, hogy kihámozzam magam a vastag, téli ruhából. Nem szeretem a telet. Látszik, hogy déli vagyok.

Letettem a vászontáskámat a konyhapultra.

- Ha megbocsátja, kiszolgáltam magam. Megkívántam a kamillateát. Pedig régen egyenesen utáltam... Furcsa... - szólalt meg egy szórakozott hang a hátam mögött.

A fénysebesség tört része alatt fordultam meg a tengelyem körül. Meglepettségemben még egy halk sikoly is elhagyta az ajkaimat.

Az én ütött-kopott, ősöreg konyhámban egy csodálatos teremtés ült. Alakja egészen picike volt, nagyon alacsonynak látszott még ülve is. Hófehér, kissé bő ruhát viselt, ami illedelmesen a térdéig ért és a mellét is elfedte. A szabása tökéletesen kiemelte a gömbölyödő hasát. A szó teljes értelmében: mindenhol tetoválások borították egészen az álla vonaláig. Színes és fekete-fehér minták sokasága mesélt el egy több mint százötvenéves történetet. Arca kellemesen kerek volt és az orra pontosan olyan volt, mint a fiáé. Mosolya természetes, akár a frissen hullott hó. Vörös haját lófarokba fogta a feje tetején. A legkülönlegesebb azonban a tekintete volt. Átható és mély, mintha csak tükörbe néznék. Úgy éreztem, a lelkem legmélyéig levetkőztet, hogy a Pokolban égjek el.

- Milyen kurva modortalan vagyok. A nevem Orchid Pysy, én... - állt fel.

A kézfogása erősebb volt, mint egy nőé lenni szokott. Határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek tűnt. Első megnyilvánulásaiból azt szűrtem le, hogy szeret mindig a főnök lenni.

- Jól vagy? - kérdezte a sáradt arcomat látva.

Úgy ért az arcomhoz, ahogyan mindig elképzeltem, hogy az anyukák gondoskodnak a gyerekeikről. Ő vérbeli édesanya volt és ez sütött minden mozdulatából. Le sem tagadhatta.

- Igen... Én csak... N-nem tudom...

Itt elcsuklott a hangom. Az utóbbi hetek magánya és elhagyatottsága mind egyetlen pillanat alatt szakadt a nyakamba. Gyakorlatilag látszólag minden ok nélkül elsírtam magam előtte. Sebesen folytak végig a könnyeim az orcámon.

Mire feleszméltem, a karjaiba zárt, én pedig minden ellenkezés nélkül fogadtam el. Hirtelen semmire sem tudtam gondolni. Egyfajta kellemes, átható fehérség szállta meg az elmémet és a lelkemet. Ez azt eredményezte, hogy pár perc után már csak hüppögni tudtam.

- Semmi baj, életem. Minden rendben van - suttogta - Nézz ide rám... Minden rendbe jön. Áruld nekem el: mit kell tennem ahhoz, hogy visszamenj a fiamhoz?

Értetlenül távolodtam el tőle és hátrálva, valami keménynek ütköztem.

Pontosabban, nem valami keménynek, hanem valakinek értem neki. Hirtelen megfordultam és pont lefejeltem egy széles mellkast. Éppen dőltem volna hátra, amikor egy erős kéz kapta el a pólómat és rántott vissza. Orromba felkúszott valami fás, végtelenül férfias illat.

- Ez az! Levettem a lábáról - hallatszott egy diadalittas, mély szólam.

- Leütötted, te idióta - felelte halkan Orchid, de a végét elnevette.

- Nekem jött. Gyakorlatilag megtámadott...

Összevontam a szemöldököm és éppen igyekeztem nem hasra esni. Két hatalmas tenyér simult a vállamra. Felnéztem a majdnem két méteres alakra és kiszáradt a szám.

Szóval, az a helyzet, hogy Timo Kari az egyik legférfiasabb férfi, akit valaha láttam. Hogyha valaki a férfira gondol, feltehetően valami hozzá hasonló jelenik meg a fejében. Óriási termet, arányos alkat és kellemes borosta. Kidolgozott izomzatán pont megfelelően feszült az öltöny.

Belegondolva: ilyen génállomány mellett, Ville nem véletlen néz ki olyan csodálatosan.

- Kérdeztem valamit, édesem - sétált vissza a látóterembe a nő.

Óvatos mozdulattal, megigazította a párja rövidre nyírt, barna haját, majd ismét rám mosolygott.

- Öhm... Nem hiszem, hogy látni akarna engem valaha is... - hebegtem bárgyún.

Orchid felnevetett. Úgy igazán, szívből. Közben kezét akaratlanul is a hasára simította. Hangja betöltötte a teret és még a kissé mogorva Timót is mosolyra késztette.

- Bele fog halni az önsajnálatba, ha nem jössz velünk Finnországba... -