Paha társa

16. Mint a tárgyakat

Dőlt betűk - Paha emlékei

A fehérség egy pillanatra elvakított. Az árnyékok csak nagyon nehezen kezdtek összeállni a tárgyak körvonálává és erősen szédültem is. Először nem is észleltem, hol is vagyok valójában. Az agyam olyan volt, mintha beletették volna egy gyümölcscentrifugába. A pad merev falapja nyomta a hátamat és a lábaim is természetellenesen lelógtak az ülőalkalmatosság végénél. A falak hófehéren öleltek körbe. A padló is fehér járólappal volt burkolva.

Egy orvosi váróban feküdtem.

- Nikkili kurva nagy szarba kevert minket - hallottam a saját hangomat magam mellől.

Paha a szemben lévő padon feküdt. Mindig bőrnadrágot és bőrkabátot viselt, póló nélkül. Színes tetoválásai úgy nyúltak el a kecses, nagymacska-szerű testén, mintha a részei lennének. Haját rövidre nyírva hordta, úgy, ahogy én sosem tenném. Kék, inkább szürkés szemeiben folyamatosan lobogott valami nyughatatlan harciasság.

- Ez mire volt jó? Mindjárt hányni fogok... - nyöszörögtem.

Alapvetően nem szokta ilyen erőszakosan átvenni az irányítást. Igyekeztünk normálisak maradni. A fejemben létezett egy váróterem, ahol a másikunk pihen, ameddig nem lát munkához. Valójában sosem jártam még azon helyen, de valahogyan így képzeltem el.

- Egy béna faszkalap vagy. El kellett volna mondanod Paavo-t neki, ameddig lehetett. Te generálod a hülyeséget és nekem kell eltakarítanom - vágta rá mérgesen.

Férfiasan metszett, kissé démoni arca eltorzult. Vett egy mély levegőt.

- Akkát el kell vinni orvoshoz a féléves vizsgálatra. Szerinted mennyire fog kiborulni az itteni dokitól? - váltott hirtelen témát.

Nos, Akka igazából sokal inkább volt az ő kutyája, mint az enyém. Sokkal jobban kedvelte, mint engem. Persze, meg voltunk, de Paha-nak sokkal gyorsabban szót fogadott. Ezért ő vitte vizsgálatokra, fürdette és fésülte.

- Nem tudom... Mi lesz Jack-kel? - pillantottam rá félve.

- Mi lenne? Elmondom az igazat és megdugom.

Ült fel kissé fáradtan. Ő mindig fáradt volt. Nagyon keveset aludt a rémálmai miatt, amiket sosem vallott volna be senkinek. Folyamatosan hallani vélte az éjszaka sötétjében a fegyverropogást. A falakban motoszkáló ellenséget sejtett a lövészárokban. A háború legsötétebb, legembertelenebb szakaszát viselte magán páncélként.

A fronton egy nagyon hosszú szakasz árkot védett egyes egyedül az emberhiány miatt. 48-50 órán keresztül ült egyhelyben és hallgatta, mikor törik át valamelyik falat a náci katonák. Minden apró neszt beszívott magába, végleges nyomot hagyva az ép elméjén.

- Meg ne próbáld... - sziszegtem.

Ő csak elmosolyodva elém sétált. Vigyorában volt valami eszméletlen ördögi. Olyan volt, mintha egy gonosz képregényfigura lenne.

- Mit ne merjek? Meghúzni a pasinkat? Hm...

Barátian magpaskolta a vállamat. Gyűlöltem, hogyha ennyire lekezelő volt velem.

- Azt hittem, nem kedveled - ellenkezdtem továbbra is.

Úgy éreztem magam néha mellette, mintha egy kölyök lennék, aki nem ért semmihez és neki kell megvédenie mindentől.

- Ő bír engem és már összebarátkoztunk. Megbeszélem vele ezt a dolgot és ünneplünk - nevetett fel, majd ruganyos léptekkel kisétált a folyosó egyik végénél lévő vakító világosságban.