Paha társa

27. Meg fogod ölni őt?

A háborúval kapcsolatban a modern ember már teljesen másként gondolkodik, mint a régiek. Évtizedekkel ezelőtt a harcok az élet velejárói voltak és nem kirívó esetek. A nép beletörődött ezek szükségességébe és a természetességébe. Sokkal inkább egyértelmű volt, hogy az állati létünkből adódóan, szükséges néha nagyobb volumenben elintézni a problémáinkat. Régebben senkit sem érdekelt, milyen következményekkel jártak a háborúk. Sokkal inkább nemzeti és csoporti kérdés volt a másik eltaposása. Aztán elkeztük egyfajta új, mesteri szintre emelni a harcot. A technológia segítsége nélkül sosem jutottunk volna el idáig. Néhány évtized alatt a lovakkal hajtott, kardot forgató hadsereg eljutott addig, hogy 12 óra alatt meg tud szállni egy idegen országot vagy meg tudja semmisíteni annak teljes lakosságát egyetlen bombával.

Na, igen. Az atombomba. Mert ennél tért észhez a világ.

Azóta azonban már nem mernek valós konfliktusokat felvállalni, hiszen rettegnek. Rettegnek egy atomfelhőtől, ami megsemmisíti az ellenséget, de többször is képes körbeutazni a világot és beteríteni mindent, mindenkit. Ameddig nincs olyan fegyver, ami ekkora csapással képes bírni, anélkül, hogy kiírtsa az emberiséget, addig csak menni fog a faszméregetés, hogy kinek nagyobb a piros gombja. És ez borzasztóan vicces.

Emellett, szerintem van egy végtelenül furcsa és új dolog, ami meggátolja az embereket, hogy hatalmas, mindent felégető háborúkba kezdjenek. Ez pedig az empátia. Az új, emberközpontú eszmékkel megjelent az a gondolkodásmód, ami arra sarkall mindenkit, hogy együtt érezzen másokkal. Azért nem akarják egymást halomra ölni, mert ők maguk sem szeretnék, hogy ezt tegyék velük. Gondolnak a civilekre és a hátországra. A menekültekre és a hontalanokra majd.

Én erre egy kicsit kevésbé vagyok képes. Natalya Romanov pedig egyáltalán.

Ő Oroszország jelenlegi miniszterelnöke. Azért jelenlegi, mert egy éve tért vissza a posztjára, amit átmenetileg lepasszolt Putyinnak. Miért? Hogy kirobbanthassa a kétezres évek legnagyobb fegyveres konfliktusát az arab-térségben. Végül ő lett a hadvezér, aki rendet tett, így több millió menekült térhetett vissza a hazájába. Többek között Malik családja is visszamehetett volna, ha akar. Véleményem szerint, a kis orosz liba így próbálta kompenzálni, hogy nem ő nyerte meg a második világháborút a Szovjetuniónak.

Mert ő is kompenzál, ahogyan mindenki. Az életének ez a legnagyobb tragikuma. Nem az, hogy gyakorlatilag nincsenek emberi kapcsolatai, mert egy szörnyeteg. Az bántotta a legjobban, hogy velem ellentétben, nem ő volt a háború hőse. Ezt sosem bocsátja meg magának, sem nekem. Persze, a hazájában a népszerűsége nem tört meg és Sztálin legnagyobb kedvence volt. Annak ellenére, hogy jóval idősebb volt még nála is.

Natalya még az utolsó cár mellett kezdte a pályafutását, aki nagyon kegyesen a vezetéknevét adományozta az árva, ám annál erőszakosabb lánynak. Miért? Mert kedvelte. Tisztelte, hogy jó katona és fegyelmet tud tartani a hadseregben. Emellett nem volt elhanyagolható, hogy fajtiszta démon volt. Képes lett volna megvédeni a cári családot a birodalmuk szétesése esetén is. Hát nem így történt. Éppen ellenkezőleg.

Natalya bárkit képes elárulni, hogy előre jusson. Így már ő az egyetlen megmaradt Romanov a világon.

- Georgij, drága barátom. Hogy vagy? - tártam szélesre a karjaimat.

Az említett katona kihúzta magát és becsapta maga után a terepjáró ajtaját. Még mindig nehezemre esett a szikár, mégis öregnek tűnő alakját ilyen modern környezetben elképzelni. Ő nem ebbe a korba való volt.

- Pysy marsall... Nem mondom, hogy öröm látni téged, de üdvözöllek - nevetett fel öblösen.

Magához szorított melegen, bajtársian, ahogyan egy katona tud csak. Olyan harcos, aki akkor is tisztel és elismer téged, hogyha az ellentétes oldalon álltok.

- Látom, az egész pereputtyot elhozta az elvtársnő - jegyeztem meg sóhajtva.

Ott álltam, térdig lefagyva a hóban és tétlenül szemléltem a hatalmas tér másik oldalán felsorakozó tankokat. Nagyon szívtam a cigarettámból, majd megkínáltam belőle a kollégámat.

Georgij Zsukovot a világháború óta ismertem. Remek ember és még remekebb hadvezér. Hogyha nem lenne Natalya jobbkeze, még igazán jóban is lehetnénk. Abban a pillanatban azonban a hazámat megszálló hadsereg egyik vezetője volt.

- Hát persze. Ő is mindjárt befut. Vodkát? - kérdezte vidáman.

Annak ellenére, hogy szigorú, azokhoz, akiket kedvelt, még a legszarabb pillanatban is figyelmes volt.

Elfogadtam a felém nyújtott laposüveget, amin még a Szovjetunió címere volt. Nem szeretem az alkoholt, de némiképpen átmelegítette a kesztyűben átfagyott ujjaimat.

Nem akartam hátrapillantani az árván, félig behavazott sátrakra, sem az üresen tátongó házakra. Pont elég idő volt még kiüríteni a környéket. A bevonuló tankoktól pedig nem lehetett hallani a csapatok mozgását a folyó felőli utcákban, ahová nem tudnak bemenni az orosz harckocsik.

- Meg fogod ölni őt? - morrant fel Zsukov az orra alatt.

- Megtámadta az országomat - kortyoltam egy újabbat a fényes üvegcséből - Az irodámba fogom kitűzni a kibaszott fejét.