Paha társa

23. Szükségetek van rá

Verejtékben úszva ébredtem a fekete selyemágynemű között. Odakint vaksötét volt és az erdő kellemes hangjai szűrődtek be a bukóra nyitott ablakon át. Nagyon hideg volt, de nem akartam becsukni. Megnyugtatott kissé.

Mert a problémám az alvás mellett a nyugalommal volt. Bár a kettő erősen összefüggött. Alig tudtam néhány órát pihenni. Olyan voltam, mint Paha.

A legnagyobb gond talán vele volt. Nem találtam sehol. Egyre kevesebbet jött elő és keveset kommunikált. A depresszió egyértelmű jeleit mutatta. Szótlan volt és étvágytalan... Még nálam is jobban. Voltak olyan napok, amikor egyszerűen csak eltűnt, én pedig újra egyedül voltam. Hosszú évtizedek óta először voltam egymagam újra. Furcsa érzés volt. Magányos. A saját fájdalmam mellett, aggódtam az övé miatt, illetve nehezen boldogultam azokkal a helyzetekkel, amiket eddig ő oldott meg.

A távolban az Inari-tó jege fénylett.

- Paha... Fent vagy? - dugta be a fejét az ajtón Malik.

Hajnali négy volt, de ő még mindig a tegnapi ruhájában volt. Emiatt azt feltételeztem, hogy a régi bálteremben iszogatott, mint mindig. A kulturális különbségek miatt, lenyűgözte a családunk ősöreg kastélya és élvezettel töltötte el minden perc, amikor csodálhatta. Több éve látogat el velem ide rendszeresen, mégis gyakran kaptam rajta, hogy fekszik a vastag márványpadlón vagy parkettán és a mennyezeti freskókat bámulja elmélázva. Az iszlámban tilos az emberábrázolás, így őt nagyban elbűvölték a mitologikus lények falfestményei.

Mert a családunk sosem volt keresztény. Sokak által pogánynak vagyunk titulálni, amiért anyám még mindig az ősi istenekben hisz. Jómagam ateista vagyok, bár vannak kivételek.

- Igen. Gyere csak - ültem fel teljesen.

Igyekeztem rendezni az arcvonásaimat, hogy ne legyek olyan, mint egy hulla.

Nem nagyon szóltam senkihez, mióta lemondtam. Egy hónapja voltunk összezárva az évtized leghidegebb telén Lappföldön. Ide költöztünk Helsinkiből, miután gyakorlatilag elmenekültem a fővárosból. Itt minden csendes volt és a gyerekkoromra emlékeztetett. Ez némiképpen pótolta Jack kínzó hiányát, ami úgy szorongatta a torkomat, hogy majd' megfulladtam tőle.

Leült az ágyam szélére és egyenesen a szemembe nézett. A sötét miatt nem biztos, hogy annyira jól látott, ahogyan én őt. A szemei egészen feketének tűntek. Látszott az vonásain, hogy nagyon nyomasztja valami.

- Mióta vagy a legjobb barátom? Tizenöt éve? - kérdezte halkan.

Vállat vontam.

- Akörül... Igen, amióta itt éltek. Akkor augusztusban volt tizenöt - feleltem színtelenül és rekedten.

Mivel keveset beszéltem, a szám száraz volt és nem találtam a hangomat.

- Az a fél életem. Mindig számíthattál rám. Veled mentem Amerikába is, hogy ne légy egyedül. Jobban ismersz engem, mint a tulajdon szüleim.

Ez valóban így volt. Mert Malik sem volt mindig ez a milliomos macsó, aki bármelyik nőt megkaphatja. Tiniként még egy menekülttáborban ismertem meg. Ő tudott egyedül alap szinten angolul a családjából, de akkor már pár hónapja tanulgatta a finnt is. Valójában nem is tudom, miért elegyedtem szóba azzal a fénylő szemű, elbűvölően kedves sráccal. Nem, igazából tudom. Nyugalmat árasztott magából. És Paha áhította ezt a nyugalmat.

Néhány telefonbeszélgetés alatt, annyira összeszoktak, hogy már esélye sem volt megölni és ezért gyűlölte magát. Utálta, hogy a szívéhez nőtt az a kis szaros. Én azonban valamiért örültem neki. Sosem voltak anyámon kívül barátaim, akivel annyi mindent megosztottam volna, mint vele. A társasága egyfajta menedéket jelentett. Egy reményt adott a kegyetlen valóságban, hogy léteznek még olyan remek emberek, mint ő.

- Mire akarsz kilyukadni? - tereltem a gyorsabb útra a beszélgetést.

- Arra, hogy megbízhatsz bennem. És emiatt kérem tőled azt, hogy fogadd vissza Jacksont. Neked és annak a másiknak, szüksége van rá. Bele fogtok pusztulni a magányba, ember.

Összevontam a szemöldökömet és kissé feszülten a hajamba túrtam.

- Hogy érted, hogy nekem és a másiknak?

Mély levegőt vett. A forró lehelete szinte látszott a hidegben.

- Tudom, hogy lakik benned valami más is. Mintha te nem csak Paha lennél, hanem más is... Úristen, tudom, hogy őrültség, de... - sóhajtott ismét - De azóta tudom, hogy megismertelek. Sejtettem már a legelején, hogy valami fura van veled. Van benned valami izé...

- Ő nem egy izé! - csattantam fel, mire összerezzent.

Nem akartam többé titkolni semmit. Elegem volt és fáradt voltam.

- Ő egy személy. Itt él - mutattam a halántékomra - Illetve egy kórházi váróban él, ameddig ő nem kezd irányítani. Én... Nem ő vagyok és ő nem én. Külön személyiségek vagyunk. Ezért különbözünk.

Látszott rajta, hogy így sok minden összeállt neki. Egy percig maga elé meredt. Csendben volt. Emésztette a hallottakat és nem akart elhamarkodottan kimondani semmit sem.

- Ez olyan, mint abban a filmben? Van neve is? - kérdezte végül.

Bólintottam egyet.

- Konkrétan olyan, mint abban a filmben, amit egyszer láttunk. Ő hívja magát Paha-nak.

Közelebb mászott hozzám, nem törődve, hogy még cipőben volt. Bekúszott a hatalmas ágyam közepére és leült törökülésben velem szemben. Érdeklődve pillantott rám, szinte izgatottan. Reszketett a keze az új felfedezés miatt, de nem éreztem rajta félelmet.

- Te jó ég, ez mennyire jó. És akkor te Ville vagy? Ő hol van ilyenkor? Hallja, hogy hozzád beszélek? És ő milyen? Mármint miket szeret? - zúdította rám a kérdéseit.

Kissé furán néztem rá.

- Őt is ismered. Mindkettőnkkel szoktál beszélni, csak eddig nem tudtad a különbség okát, öcsi. Ettől még ugyanazok vagyunk. Csak nem látod a határt... Jack...

Itt elakadtam.

- Ő szeret mindkettőtöket... - fejezte be Malik nyugodtabban.

Erre mocorogni kezdett bennem valami. Mintha a remény apró szikrája lett volna. Ellenállhatatlan és édes, akár a legfinomabb csokoládé. Úgy kaptam utána, akár egy éhező.

- Elárult minket...

- Semmi rosszat nem írt a jelentésbe.

- Nikkilinek dolgozott - emeltem fel a hangomat.

Ekkor olyasmi történt, ami még soha addigi életem során. Egy finom kéz csattant arcomon, amit esélyem sem volt, hogy elfordítsak. 132 évem alatt soha senki nem pofozott fel. Még a szüleim sem, akik egyébként végtelenül felvilágosultan neveltek.

Megszégyenítve éreztem magam egyetlen másodperc alatt. Először éreztem, hogy igazán felettem áll valaki.

- Nem neki dolgozott. Egy objektív véleményt akart rólad írni, de beléd szeretett, te idióta. Szükségetek van rá, úgyhogy leszarom, hogy melyikőtök, de valaki fel fogja emelni a kurva telefont és érte fogja anyád repülőjét küldeni New Yorkba. Különben kapsz még egyet! - ordította az arcomba indulatosan.

Vettem egy mély levegőt. Hogyha nem lett volna igaza, egyetlen mozdulattal letéptem volna a fejét a helyéről.

Ehelyett csak némán a mobilom után hívtam és fejből tárcsáztam a jól ismert számot. A névjegyzékből akkor töröltem, amikor elhagytam Amerikát.

- Ezért még kapni fogsz - dörmögtem, miközben a pittyegést hallgattam.

Óvatosan az égő orcámhoz értem.

- Haló? - szólalt meg a vonal túloldalán az a rég nem hallott, kellemesen magas szólam, ami felmelegített a hűvös ellenére is.

- Tündérem, én vagyok... figyelj... Nincs kedved ide utazni? Én... Küldök érted egy gépet - leheltem szinte.

Halk szöszmötölés hallatszott.

- Három perc múlva indulok. Anyukád... Találkoztam vele és szerinte rossz passzban vagy - felelte nyugodtan, de a hangján hallottam, hogy mosolyog.