Paha társa

26. Tankokat láttam

Régen sokat gondolkodtam a halálon. Még gyerekként, amikor rengeteg életet oltottam ki véletlenül gyakorlatilag. Gyakran eszembe jutott, hogy hová került az a sok lélek, akik eltávoztak az én kezem által. Régebben sokkal filozofikusabb természet voltam és ezeket gyakrabban osztottam meg a szüleimmel. Apa nagyon jól tud beszélni ilyen dolgokról. Mondhatnánk, ha kicsivel később születik, pszichológus lett volna. Így azonban kovács lett, bár ezt szerintem ő annyira nem bánja.

"Hogyha ott állunk majd a tűzben. Tudnia kell az ördögnek, hogy elég bátor voltál meghalni."

Sokáig el sem gondolkodtam ezen. Igazából Paha tanított meg rá.

- Úgy bizony, öcsi... És tök jó lenne, ha mindig az eszedbe vésnéd - jegyezte meg mellettem az említett.

Most nem a váróteremben ültünk. Igazából nem is tudom, hol voltunk. Egy nappalinak tűnt, de tök üres.

- Ez Jack lakása. Csak tök üres, ha észrevetted volna.

A hajába túrt. Jobban mondva, inkább végigszántotta csak a néhány centis szálakat az ujjbegyevel. Körmei feketére voltak festve, amit nagyon nem kedveltem.

- Basszus, tényleg - motyogtam - Miért vagyunk itt?

Vállat vont és mély levegőt vett csak. Éreztem a jéghideg leheletét a karomon.

- Nem tudom... Egyik nap itt ébredtem már.

- Hol voltál amúgy? Eléggé.. Eltűntél - vetettem fel.

Ha volt olyan dolog, amiről Paha gyűlölt beszélni, akkor az az érzései voltak. Nagy nehezen nyílt meg bárkinek és még nehezebben adta ki magát. Szerinte, ha kiadod valakinek magad, akkor védtelen leszel vele szemben. A kezébe adod a fegyvert és a lehetőséget, hogy bántson téged. Ő ennek ellenére is szerelmet vallott Jacknek.

- Nem tudom... Csak nem akartam semmit sem - motyogta - Azt hiszem, hiányzik Jackson.

Összevontam a szemöldökömet. Azt hittem, nekem kell ezt kimondanom majd és meggyőzni őt. Évtizedek óta ismerem Paha-t , mégis képes bármikor meglepetést okozni nekem.

- Tudom. Nekem is. Felhívtam őt, de azt mondta, hogy már úton van anyával és apával.

Ekkor ő ráncolta a homlokát. Akkor vettem csak észre, hogy már nem a szokásos bőrkabátját viselte, hanem csak egy egyszerű, fekete pólót. Furcsa változásokon ment keresztül. Megviseltnek és fáradtnak tűnt. Nem testi értelemben, hiszen úgy mindig halálosan kimerültnek látszott. Sokkal inkább érzelmileg viselte meg az utóbbi időszak, akárcsak engem.

- Miért nem lepődök meg anyán? Most komolyan... El kellene fogadnia, hogy nem kamaszok vagyunk már.

- Beszélsz te vele...? - tértem a lényegre.

Paha a szavak embere volt Jackkel kapcsolatban, ami nagyban meglátszott azon, hogy én rendszerint csak a munkájának a learatott gyümölcsét élveztem. Néha olyan volt, mintha ketten tennénk ki egy egész embert, aki megfelelően ért mindenhez. Egy olyan embert, akinek vannak szociális kapcsolatai, aki ért a katonáskodáshoz és a politikához is egyszerre. Furcsa volt belegondolni, hogy ennyi fogyatékosságunk van külön-külön.

- Ja, ha akarod - sóhajtott - Mi van minden mással?

Hallgattam. Érthető volt a kérdése, hiszen hetek óta nem néztünk tévét és nem is mentünk internet-közelben. A villa környékén az is csoda, hogy térerő volt egyáltalán. Tudatosan akartam elszigetelődni a külvilágtól, hogy egy kicsit kedvemre sajnálhassam magam. Tudom, szánalmas dolog, de jól esett áldozatnak lenni az után, hogy több, mint egy évszázada én voltam a közellenség.