A Black hagyaték ϟ Harry Potter ff.

[6]

Több mint két hónapnyi ihlettelen szenvedés után végre sikerült megírnom az új részt, remélem tetszeni fog<3

A wiltshire-i Malfoy kúria tekintélyes épületének második emeleti zeneszobájának ablaka tárva nyitva állt. A nyitott ablakon keresztül fülbemászó, ám annál szomorúbb dallamok áramlottak ki, majd vegyültek el a kertben fészkelő énekesmadarak tiszta énekével. A zongora mögött ülő tejfölszőke fiú olyannyira belemerült a zenélésbe, hogy észre sem vette, hogy már rég nincs egyedül a szobában. Lyra az ajtókeretnek dőlve ajkán apró mosollyal hallgatta unokatestvére játékát. Szerette nézni őt zongorázás közben mert ilyenkor úgy érezte, hogy ha csak percekre is de viszontláthatja a Roxfort előtti Dracot. Azt a fiút, aki még nem foglalkozott a sulis hírnevével és aki egy pillanatra sem érezte úgy, hogy meg kell változnia ahhoz, hogy a társai elfogadják őt.

- Ez gyönyörű volt – törte meg a csendet Lyra miután Draco az előtte lévő kottán szereplő utolsó hangokat is leütötte a zongora billentyűin.

A zongora mögött ülő fiú zavartan pillantott fel. Sápadt orcáin megjelenő enyhe pír arról árulkodott, hogy nem igazán számított a semmiből előbukkanó váratlan hallgatóságra. Pár pillanatnyi tétovázás után Lyra ellökte magát az ajtókerettől és az ablak mellett álló zongora felé indult, majd szótlanul lehuppant az unokatestvére mellé. Draco egy ideig tétován figyelte a mellé telepedő lányt, majd miután úrrá lett a zavarán lapozgatni kezdett a kottatarón elhelyezett lapok között.

- Hallás után le tudsz játszani egy viszonylag egyszerű dallamot? – kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve.

- Megpróbálhatom.. – bólintott Draco szürke szemeit az unokatestvére hirtelen felragyogó arcára függesztette.

Lyra egy óvatos mozdulattal kicsatolta a nyakában hordott apró szív alakú medál csatját, majd a zongora kottatartójára helyezte azt. Jobbjában tartott varázspálcájával finoman rákoppintott, mire az apró ékszer azon nyomban zenélni kezdett. Draco feszült figyelemmel hallgatta a nyakláncból áradó egyszerű, de annál fülbemászóbb dallamot.

- Ez egy mugli altatódal – magyarázta lelkesen Lyra miközben egy szemforgatással nyugtázta a mugli szó hallatán az unokatestvére arcán átsuhanó gúnyost fintort – Azt édesanyám sokat énekelhette nekem még mielőtt... - suttogta majd hirtelen megtorpant.

A medálból jövő zene és a beszélgetés menete nem várt szomorúságot váltott ki belőle.

- Haragszol rá amiért...?- kérdezte tétován Draco hosszú hallgatással töltött percek után.

- Amiért magamra hagyott? – vágott a szavába keserű mosollyal az arcán a lány – Nem tudok rá haragudni mert megértem, hogy miért tette azt, amit tett... Az apám eltünése után teljesen egyedül maradt, egy olyan országban, ahol mindig is kívülállónak érezte magát. Aztán megszülettem én... És hát egy kisbaba nem túlságosan megkönnyíthette meg a helyzetét – motyogta gondterhelten miközben kibámult a virágba borult kertre néző ablakon.

- Azt hiszem megvan a dallam – mormogta a fiú megtörve ezzel a beszélgetésben beálló csendet.

Miután a nyaklánc egy újabb koppintás után elnémult Lyra megbabonázva figyelte ahogy Draco hosszú ujjai sebes táncba kezdenek a zongora elefántcsont billentyűin. Kisvártatva lehunyta a szemét és hagyta, hogy átjárja őt a zene, amely hirtelen annyi homályos gyermekkori emléket idézett fel benne. A következő pillanatban már azon kapta magát, hogy a zongora kíséretével együtt énekli az altatódal francia szövegét és egy kósza könnycsepp gördül le az orcáján.