A Black hagyaték ϟ Harry Potter ff.

[44]

A hideg mosdókagylónak támaszkodó Lyra kapkodó, szabálytalan lélegzetvételeinek hangja betöltötte az egész helyiséget.

Pizsamája nyirkos hátához tapadt, térdei pedig úgy remegtek, mintha menten össze akarna esni. Az őt kínzó rémálmok már régi ismerősként köszöntötték őt, ezen az éjszakán azonban újabb szomorú részlettel bővült az álomképek sora.

Cedric temetése olyan csöndes esemény volt, aminél Lyra méltóságteljesebb búcsút el sem képzelhetett volna a fiú számára.

Úgy tűnt, mintha még az időjárás is gyászolna őt. A délelőtti felhőtlen égboltot olyan hirtelen lepték el a sötét fellegek, hogy Lyra kénytelen volt beállni az őt kísérő Mr. Weasley megbűvölt esernyője alá.

Nem mintha érdekelte volna, hogy megázik-e vagy sem. Egy ideje már semmi sem érdekelte.

Nem igazán érthette, hogy miért pont most kúszik be ez az emlékkép a tudatalattijába, hisz valami csoda folytán három napja elkerülték őt a rémálmok.

Három napja nem kellett attól tartania, hogy az egész házat felveri a sikítozásával.

Most mégis itt állt a magára zárt fürdőszoba közepén és bevérzett szemeivel megtépázott tükörképét vizslatta. Régen sosem akadtak problémái a külsejével, most viszont minden apró részletet utált magán.

Legszívesebben ezt a tükröt is összetörte volna, de sejtette, hogy Sirius és a házban vendégeskedő Weasley-k nem igazán vennék jó néven, ha korán reggel törni-zúzni kezd a negyedik emeleti fürdőszobában.

Egy újabb bosszús pillantást vetve tükörképe felé, támadt egy ötlete. Impulzív volt és a legkevésbé sem átgondolt, de jelen helyzetben talán pont erre volt szüksége.

Korábban még sosem csinált ilyet, ezért amikor az egyik szekrényben talált rozsdás ollót a tincseihez emelete, eszelősen remegni kezdett a keze.

Még azelőtt összecsukta az olló szárait, hogy meggondolhatta volna magát.

Nyisz, nyisz, nyisz...

A padlót hamarosan teljesen beborították sötét fürtjei.

Régen szerette a frizuráját, de ha mostanában tükörbe nézett egy olyan képmását látta viszont, aki a hugrabugos fiúval együtt már rég a múlté volt.

Itt-ott kissé egyenetlen hosszúságú fürtjei miatt ugyan látszott rajta, hogy saját magának vágta le, mégis a tükörbe nézve – ha csak egy futó pillanat erejéig is – elégedett volt.

Miután gyorsan lesikálta magáról az izzadságot és a bőréhez tapadt hajtincseket, felfrissülve lépett ki az ajtón. Itt volt az ideje, hogy úgy tegyen, mintha nem most zokogott volna végig egy kerek órát a fürdő csukott ajtaja mögött.

A szobája felé tartva megkordult a gyomra és mivel az alsó szintek felől már hallott valamifajta motoszkálást, úgy döntött ad egy esélyt a konyhának. Ha nem talál ott senkit, hát majd ő maga üt össze valamit.

A konyhába belépve majd' fél tucat embert pillantott meg a hosszú asztal körül üldögélve. A legtöbbjük előtt gőzölgő teáscsésze pihent, szemüket pedig a helyiségbe érkező lányra függesztették.

Az őt vizslató számos kíváncsi szempár láttán legszívesebben kifordult volna a helyiségből. Korgó gyomra azonban türelemre intette őt.

- Jó reggelt... – köszönt félszegen, majd gyorsan elfoglalta az őt megillető helyet az ikrek oldalán. A rá szegeződő tekintetek szinte felperzselték a bőrét.