A Black hagyaték ϟ Harry Potter ff.

[55]

- Ő az, komolyan mondom neked Tessa!

- Tényleg kiköpött úgy néz ki, mint ő...

Lyra fülét a téli szünet utáni első tanítási hétének közepére már vagy egy tucat hasonló mondat ütötte meg.

A roxfortban töltött évei alatt már hozzászokott, hogy időről időre - akarata ellenére - a figyelem középpontjába kerül. Először másodikos korában volt rá példa, amikor mindenki azt hitte, hogy - csak azért, mert párszaszájú - ő Mardekár Malazár utódja; két és fél éve pedig az Azkabanból megszökött Siriussal való rokonsága miatt meresztettek rá nagy szemeket a társai.

Az előző tanévben Cedric miatt súgtak össze a háta mögött. A Diggory fiú barátnője hangzott az irigykedő mondat, amit aztán rendszerint szúrós pillantások egész hada követett. Az év végére persze az elmotyogott mondat egy sokkal szánakozóbb hangsúllyal és két plusz szócskával egészült ki.

A szerencsétlen megboldogult Diggory fiú barátnője.

A kritikus pillantások hiába váltak együttérzővé, Lyrát ugyanannyira -, ha nem jobban – zavarták, mint a korábbiak. Úgy érezte mindenki árgus szemekkel figyeli, hogy mikor is törik el nála a mécses.

A korábbi alkalmakkal ellentétben, Lyra most nem értette, hogy mivel is érdemelte ki a kellemesnek épp nem mondható megtiszteltetést.

A kérdésben az általában megbízható forrásnak számító Fred és George véleményét sem kérhette ki, ugyanis Umbridge már az szünet utáni első tanítási napon minden szabad percükre büntetőmunkát szabott ki.

Az ítélet súlyosságában valószínűleg az is közrejátszott, hogy a tréfa, ami során az ikrek egy mágikusan felerősített hangerejű mugli játékszert - , név szerint puki párnát - csempésztek a tanárnő székére, kirobbanó derültséget okozott a nagyteremben.

Az RBF vizsgák közeledtével Lyra úgy döntött, hogy ahelyett, hogy a sutyorgás okának felgöngyölítésével foglalkozna, inkább beletemetkezik a tanulásba.

Az egyik délután viszont a könyvtár felé baktatva, a prefektusi feladatai mondhatni erőszakkal követeltek maguknak kiemelt helyet a teendői sorában.

A süvegét vesztett boszorkány szobrától néhány méterre három nyakigláb griffendéles fiú téblábolt. Lyra először nem látta, hogy mit, vagy inkább kit állnak körül, de ez gyorsan megváltozni látszott.

- Hárman egy ellen? – Lyra hangja olyan volt, mint egy ostorcsapács, nem csoda hát, hogy a három fiú úgy rezzent össze, mintha a lány máris átkok egész sorát zúdította volna a nyakukba.  - És még ti tartjátok magatokat a bátor háznak?

A három fiú megpördült a tengelye körül, pillanatnyi lélegzetvételhez juttatva a mögöttük álldogáló remegő lányt. Riadtnak tűntek; a hangsúlyból kiindulva minden bizonnyal egy tanárra számítottak, nem pedig egy náluk jó fél fejjel alacsonyabb lányra.

A középen álló srác – feltehetően a banda főkolomposa – láthatóan felbátorodott a számbeli és magasságbeli fölényüktől, ugyanis meglepettségét egy önelégült mosoly váltotta fel. Lyra alig várta, hogy pálcája egyetlen jól irányzott suhintásával rácáfolhasson a méreteiből fakadó előítéletekre. 

- Te mégis kinek képzeled magadat?

Most rajta volt a mosolygás sora. Borzasztóan örült neki, hogy elhangzott ez az ominózus kérdés.

- Valakinek - itt pálcájával finoman a mellkasán csillogó prefektusi kitűzőre bökött -, aki simán megúszhatja, hogy úgy megátkoz titeket, hogy azt egy életre megemlegetitek.