A Black hagyaték ϟ Harry Potter ff.

[34]

Trelawney professzor fátyolos hangja és a fülledt padlásszobában terjengő fullasztó füstölő illat megtette a hatását, ugyanis Lyra feje lassan oldalra bukott, elnyíló ajkait pedig halk szuszogás hagyta el.

Az őt kínzó visszatérő rémálmai miatt napok óta nem tudta kialudni magát, ami lassan a tanórai aktivitásán is kezdett megmutatkozni. Kevesebbet jelentkezett, jegyzetei pedig a megszokottnál csúnyábbak és zavarosabbak lettek.

A szemei alatt megjelenő sötét karikák Cedricet is kezdték aggasztani, a lány azonban ilyenkor csak egy fáradt legyintéssel rendezte le a dolgot. Azt mégsem mondhatta neki, hogy minden este hallja őt a többi szeretteivel együtt az életéért könyörögni.

Minden este pontosan ugyan azt a szörnyűséges dolgot álmodta. A szoba, ahova került kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit a delejes álom alatt látotthoz, azzal a kivétellel, hogy itt nyoma sem volt az emlékeibe vezető rúnákkal díszített ajtóknak.

Mégsem volt teljesen egyedül, ugyanis a hangok – amelyek az álom elején mindig reménnyel töltötték el a szívét – sosem hagyták magára.

Draco, Cedric, Narcissa, az édesanyja és a Weasley ikrek hangja folyamatosan vele voltak. Beszéltek hozzá, bátorító dolgokat sugdostak a fülébe, azonban ahogyan haladt előre az álom, mondanivalójuk úgy vált egyre hátborzongatóvá.

Lyra nem egyszer rogyott földre zokogástól rázkódó vállal fájdalmas ordításaik vagy irgalomért rimánkodó szavaik hallatán.

Sosem tudta, hogy az álom alatt mikor következett be az a pont amikor a saját ordításai elnyomták a körülötte lévő hangos jajongását, azt viszont pontosan tudta, hogy mi következik utána.

Hiába hunyta le a szemét és tapasztotta arcára a kezét, a vakító zöld villanás valahogy mindig átszűrődött lehunyt szemhéjain.

A villanást követő tompa puffanás minden egyes alkalommal morbid kíváncsisággal töltötte el őt. Amikor azonban a kihalt szoba közepén állva végre hátrafordulhatott volna, hogy megtudja kinek a mozdulatlan teste ért földet, felébredt.

- Pszt, Lyra – bökdöste meg valaki. – Ébredj...

A lánynak kellett néhány másodperc, hogy oldalra bukott fejét felemelve ráfókuszáljon az őt szólongató alak arcára.

- Mi a francot akarsz Longbottom? – kérdezte álmosan, ám mielőtt a griffendéles fiú válaszolhatott volna, Lyra látóterében egy második az elsőnél egy lényegesen dühösebb alak tűnt fel.

- Az órám nem arra való, hogy alatta szundikálj gyermekem! – csattant fel Trelawney csípőre téve a kezét.

- Csak anyagot gyűjtöttem az álomfejtéshez... - motyogta ártatlanul, szavai azonban csak olajnak bizonyultak a tűzre.

- Azt a témát már több mint egy hónapja befejeztük... - ingatta a fejét a nő - Ha valaki el akar merülni a jóslás kifinomult tudományában nem engedheti meg magának, hogy hazudozással tompítsa el a harmadik szemének látását...

Talán a kialvatlansága, talán a jóslástan iránti általános érdektelensége miatt, de egyszerűen képtelen volt némán tűrni a professzor szokásos értelmetlen hablatyolását.

- Eddig azt hittem, hogy az a munkaköri leírás része.

A jósnő szemei fenyegetően megvillantak vastag keretes szemüvege mögött. A padlásszobában felhangzó halk kuncogás hallatán Trelawney feje a korábbinál is vörösebbé vált, amiből Lyra is érezte, hogy az iménti beszólásával talán egy csöppet elvetette a sulykot.