A Black hagyaték ϟ Harry Potter ff.

[48]

Másnap délután négy óra ötvenhét perckor Lyra Umbridge szobája előtt egy sóhajtás kíséretében emelte kopogásra jobbját.

Harry - akivel öt perccel korábban az egyik kihalt folyosón kóricálva futott össze – világfájdalmas arccal bólintott egyet.

- Gyertek csak be kedveskéim! – érkezett a mézesmázos válasz az ajtó túloldaláról, mire a páros egy emberként borzongott meg.

Az arckifejezéséből – amely kísértetiesen hasonlíthatott Harry szenvedő ábrázatához – a vak is láthatta, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint ennek az undok túlméretezett varangynak az irodájában.

McGalagony azonban világosan tudtukra adta, hogy nem kerülhetik el a büntetést. Lyrában pedig volt annyi tartás, hogyha már így hozta az élet, nem adja meg Umbridge-nak azt az elégtételt, hogy nyilvánosan szenvedni látja.

Az olyan lett volna mintha elismerné, hogy jogosan kapta a büntetést, azt pedig sem az igazságérzete, sem pedig a makacssága nem hagyta volna.

Póker arc vagy valami ilyesmi... Ismételgette magában a mugliismereten tanult fogalmat, miközben Harryvel a nyomában benyitott a helyiségbe.

A szeme elé táruló látvány viszont annyira lesokkolta, hogy a "ne mutass érzelmeket" projekt rögvest csúfos kudarcot vallott.

A legújabb sötét varázslatok kivédése tanáruk számottevő változásokat eszközölt a szobán.

Ha a rózsaszínre mázolt falak és a masnis kismacskákat ábrázoló dísztányérok nem lettek volna elegek, minden szabad vízszintes felületet horgolt terítők és kendők fedték.

A szoba arra a csicsás roxmortsi kávézóra emlékeztette, ami elé Cedric egyszer viccből elcipelte, hogy a szívbajt hozza rá.

Az emlék nyomán megrándult az arca, ökölbe szoruló kezeit pedig gyorsan a talárja zsebébe süllyesztette.

- Jó estét Umbridge professzor! – köszönt Harry, Lyra pedig erőtlen visszhangként kezdte utánozni őt.

Leszegte a fejét és megfeszített kézfejére fókuszálva szép fokozatosan lazította el ujjait. Csak fél füllel hallgatta, amit a griffendéles fiú a pénteki kviddics válogatóval kapcsolatban próbál egyezkedni Umbridge-dzsel.

Esélytelen gondolta, miközben lassan felemelte tekintetét a padlóról. A lány által vizionált elutasító válasz pedig nem is váratott sokat magára.

- Ó nem, nem! Szó se lehet róla. Büntetést kaptál, mert feltűnési vágyadban csúnya, valótlan meséket terjesztesz. A büntetéseket pedig nem szokás a bűnös igényeihez igazítani. Nem, nem... maradunk az eredeti tervnél: szépen eljössz ide holnap, holnapután és pénteken is. Egyenesen hasznosnak tartom, hogy lemaradsz valamiről, ami fontos neked. Így még nagyobb az esély rá, hogy a büntetés eléri célját.

Umbridge válasza nyomán Harrynek a fejébe szökött a vér, de korábbi hibáiból tanulva megpróbálta visszafogni magát.

Saját jól felfogott érdekét szem előtt tartva nem akart felülni a professzor provokálásának.

- No lám... Máris fejődött egy kicsit az önuralmunk. Most pedig írni fogtok nekem – mosolyodott el negédesen tömzsi ujjaival a két – természetesen csipkés terítővel borított – asztalkára mutatva.

A pennája után kutató Lyra az asztalka és a továbbra is mosolygó professzor között járatva a tekintetét kotorászni kezdett a táskájában.

Próbált rájönni, hogy hol lehet az egészben a csapda.

Ugyan olyan naivság lett volna azt hinnie, hogy ilyen könnyen megúszhatja, mint az hogy Harry bízott benne, hogy Umbridge valami csoda folytán megkegyelmez neki, és elengedi a pénteki büntetését.