Az élet újra szép, ...?

2. Fejezet

Sakura

Miután felébredtem, ami körülbelül déli két óra körül lehetett, gyorsan bevágódtam a zuhany alá. Alig pár perc alatt elkészültem, felöltöztem, majd rohantam a Hokage irodája felé. Tegnap ugyan ünnepeltünk, de most már folytatnunk kell a teendőinket, s ma küldetést fogunk kapni Itachival. Gondoltam, hogy az Uchiha rezidencia felé veszem az irányt, de végül rájöttem, hogy elég nagy sületlenség lenne, mivel Itachi mindig idő előtt odaér, én pedig... hát, szokásomhoz híven, több mint valószínű, hogy most is épphogy időre oda fogok érni. Rohantam, ahogy a lábam bírta, majd amikor az ajtóhoz értem, megálltam egy pillanatra, hogy rendezzem ziláltságom, amit a sietség okozott, majd beléptem az irodába. Épp ahogyan sejtettem, Itachi már bent állt, s felém pillantott. Minden bizonnyal ő már értesült a küldetésünk lényegéről.

– Jó reggelt – köszöntem, s becsuktam magam mögött az ajtót.

– Épp időben. Nem is húznám tovább az időt. Itachinak már elmondtam, mi lesz a feladatotok. El kell vinnetek egy tekercset a Kazekagénak. Fontos információkat tartalmaz az Akatsukiról, s nem szabad illetéktelen kezekbe kerülnie. Máris indultok – hadarta el Mesterem pillanatok alatt. Viszont én megakadtam az Akatsukinál. Itachira pillantottam. Nem tudnám elmondani, milyen érzéseket váltott ki belőlem. Féltem? Talán egy kicsit, hisz S-rangú bűnözőkkel akadhatunk össze. Itachi egykor közéjük tartozott, bár nem mintha barátoknak tekintette volna őket. Egyszerűen csak a dolgát tette, mint a többiek. Mindenesetre megérezte a nyugtalanságom, s amint elhagytuk a főépületet, felém fordult.

– Nem kell aggódnod. Én edzettelek, most már elég erős vagy, hogy szembeszállj bármelyikükkel. Ha találkozunk is velük, kétfős csapatokban szoktak mászkálni. Meg tudod védeni magad, ráadásul én is vigyázni fogok rád. – Magához ölelt. Nyugalom járta át minden porcikám. Igaza van. Uchiha Itachi volt a tanárom, s nem bánt velem kesztyűs kézzel, hiába szoros a kapcsolatunk. Viszonoztam az ölelését, majd indulás előtt még elmentünk a lakásomra, hogy néhány szükséges dolgot magammal vigyek.

~.~

– Te vörös liba! Mit nem értesz azon, hogy ne gyere a közelembe?

– Ugyan már. Ki akarna a közeledben lenni? Te koslatsz állandóan utánam.

– Még hogy én? Mégis mit ennék rajtad? A túlméretezett hátsód?

– Most meghalsz! – rontott neki a sértegetőjének, amivel a helyzetet csak tovább súlyosbította, ugyanis a hangzavarra megjelent két ideges, kegyelmet nem ismerő, éjfekete szempár.

– Azonnal fejezzétek be! Szánalmasak vagytok.

– Sasuke-kun – kezdett áradozni a vörös. – Tudtam, hogy majd a védelmemre sietsz! – A fekete nyakába akaszkodott, s egy csókkal hálálta meg a megjelenését.

– Karin. Ne most – tolta el magától a férfi.

– Milyen morcos ma valaki. Mondjuk, nem mintha máskor kedvesebb lennél, de most a szokottnál is bosszantóbb vagy. Mégis mi lelt?

– Suigetsu! – villantotta rá vérvörös szemeit.

– Jó-jó. Megértettem – fordított hátat, mintha mi sem történt volna, s indulni készült az ajtó felé, amikor megszólították.

– Ne olyan sietősen. Van egy kis megbeszélnivalónk.

– Madara? Mit akarsz már megint? – csattant fel a vörös hisztizve. Már épp arra készült volna, hogy nekirontson, amikor Sasuke útját állta.

– Jó kérdés – lökte oda nemtörődöm módon, mintha nem érdekelné a válasz, valójában viszont fúrta az oldalát a kíváncsiság a kedves rokon megjelenésének oka miatt.