Az élet újra szép, ...?

20. Fejezet

Sakura

Amint leszállt az éj, útnak indultam, pont ahogyan terveztem. A probléma csak az volt, hogy fogalmam sem volt, merre lehetnek. Abban biztos voltam, hogy valahol a környéken találom őket, mert évekkel ezelőtt, amikor megtámadtak minket, már félúton jártunk hazafelé. Legalábbis reméltem, hogy így állnak a dolgok. Végtére is, jelenleg ez volt az egyedüli ötletem, s ha nem válik be, akkor ki kell találnom valami mást. Ameddig a kitűzött cél felé haladtam, a lehetőségeimen gondolkoztam. Tudtam, hogy úgyis várnak rám, ezért esélyem sincs, hogy meglepjem őket. Biztos, hogy nem fog lankadni a figyelmük, ezért célhoz vezető és gyors megoldást kell találnom. Talán pont azzal lephetem meg őket, hogy nem óvatoskodom. Csak reménykedni tudok abban, hogy igazam volt, s tényleg ők fogták el Itachit.
Másfél napja úton voltam, amikor egy adott pillanatban éreztem, hogy a chakrám szokatlan gyorsasággal kezdett el fogyatkozni. Megijedtem. Tudtam, hogy történt valami a fiammal, mert csak ő lehet az oka. Gyorsítottam a tempómon, sietnem kellett, mert ha ez így folytatódik, azelőtt elfogy a chakrám, hogy megtalálnám őket. Ez még hagyján, de nem tudom, mi fog történni akkor Daisukéval. Szerencsére az elméletem helyesnek bizonyult, mert rövidesen megtaláltam a búvóhelyüket. A bejáratot nem találtam, ezért úgy döntöttem, hogy egy jól irányított ökölcsapással omlasztok magamnak egyet. Sikerült is, viszont biztos voltam benne, hogy ezzel magamra vontam a figyelmet. Elkezdtem rohanni a folyosón, amelyre szabad utat nyertem, s közben próbáltam érzékelni Daisuke, Itachi vagy Pain chakráját. Az utóbbit meg is találtam, s rohanni kezdtem az irányába addig, amíg meg nem pillantottam. Megálltam tőle körül-belül öt méternyi távolságra.
- Pain! - Narutónak éreztem magam. Ő szokott így bevágódni akkor, amikor lesből kéne támadni, de ezúttal nálam ez a lehetőség nem állt fenn. Úgyis tudta, hogy jövök. Egy vasajtó előtt állt. Felém fordult, viszont a pillantásom megállapodott az ajtón. Ott van bent?
- Anya! - hallottam meg Daisuke hangját az ajtó túloldaláról. Igen, ott van. Felé rohantam, de mielőtt bármit is tehettem volna, Pain megragadta a karom, s a szemközti falnak taszított.
- Máris újra találkozunk? - szegezte nekem a kérdést, de én figyelmen kívül hagytam. - Engedj el!
- Gyors vagy. Mondjuk, nincs min csodálkozzak. Itachi tanítványai vagytok, mind a ketten. Sőt, a kis Daisuke már kicsi kora óta. Viszont ő rendelkezik a sharingannal is, nem úgy, mint a másik. Nem? Igazán tehetséges lehet. Mit szólnál, ha kötnénk egy alkut? - Felvontam a szemöldököm.
Mégis milyen alkut? Létezik normális megoldás ebben a helyzetben? - Add nekem a fiad, cserébe elengedem Itachit és téged is. - Nem akartam hallani a fülemnek. Ez tényleg azt hiszi, hogy ebbe belemegyek? Normális az ilyen ember? Keserűn felnevettem.
- Miből gondolod, hogy elfogadok egy ilyen alkut? - kérdeztem merő gúnnyal a hangomban, de olyan volt, mintha meg sem hallotta volna, csak folytatta.
- Mennyivel könnyebb lenne az életed. Emlékezz vissza! Mit is mondtak a falusiak? Hadd, vigye! Jobb nekünk nélküle! Csak a bajt hozza ránk! Senkinek sincs szüksége rá! Ismerd el, neked is csak a bajt okozza.
- Hallgass! - Fájtak a szavai, főleg azért, mert tudtam, hogy minden szava igaz volt. De nem érdekelt. Tekintetem a vasajtón levő kis rácsos ablakra tévedt, s rajta keresztül megláttam Daisuke döbbent arcát. Francba az egésszel. Erről nem kellett volna tudjon, még akkor sem, ha tisztában van a helyzettel. Nem mindegy, hogy tudod, mit gondolnak rólad, vagy még végig is kell hallgatnod. - Szeretem a fiam, s nem érdekel, hogy a falusiak mit gondolnak. Ha magadnak akarod, akkor egyszer engem kell megölnöd! - mondtam olyan nyugodt hangon, hogy szinte már bosszantotta. Meg is volt az eredménye. Torkon ragadott, s a talaj fölé emelt.
- Könnyű lesz. Valamiért le vagy gyengülve. Így idejönni, elég nagy meggondolatlanság volt. - Mindkét kezemmel azon voltam, hogy lehámozzam az ujjait a torkomról, több-kevesebb sikerrel. Az ajtó felé pillantottam, s könny gyűlt a szemembe, amikor megláttam a fiam arcát. Olyan volt, mint aki menten összeroppan, de aztán hirtelen megváltozott a tekintete. Lefelé pillantott, s valamit matatni kezdett. Először nem tudtam, mire készülhet, de aztán rájöttem.
- Daisuke, ne csináld! Ne merészeld! - hiába szóltam rá, levette a kendőt, s kicsúsztatta a rácsok között. Mintha ez nem lett volna elég, rám pillantott, s megláttam a sharingant a szemében. - Ne használd! Nem használhatod! - Néhány könnycsepp lepergett az arcomon. Kezdtem kétségbe esni. Ez így nem lesz jó. Éreztem, hogy a levegőm egyre csak fogy. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Madarának köszönhetem majd az életem.
- Pain! Engedd el! Élve van rá szükségem! - ez volt a végszó. Azonnal letett, kinyitotta a cella ajtaját, s belökött rajta. Még visszapillantottam rá, de már csak azt láttam, hogy hátat fordít, s elmegy, Madarával együtt.
Első gondolatom Daisuke volt. Újra magam elé néztem, s akkor megláttam. A földön ült, s reszketett, közben kezeivel a szeméhez kapott. Mellé térdeltem.
- Kapcsold ki - utasítottam.
- Ne-nem... nem tudom...
- Mi az, hogy nem tudod?
- Nem megy. Nem tudom irányítani.